Kezdődik a kerti ünnep, a vendégek táncra perdülnek, fiatalok tőrrel vetélkednek, táncol Mária és Waclaw is. Senki nem tudja, hogy a közelben tatárok ólálkodnak. A vendégek bevonulnak a kastélyba, Mária és Waclaw a kertben maradnak, és a bontakozó szerelem édes perceit élik át kettesben. A vendégek visszatérnek, és a hangulat tetőfokán egy súlyosan sebesült, haldokló vitéz jelenti: a kastélyt tatárok vették körül. A tatárság Lengyelországra tört vadul: emésztő láng se száll, ha gyúl a gabona, oly szörnyű gyorsan. A tatárok a védekező férfiakat leöldösik, az asszonyokat elhurcolják. Waclaw hősiesen menti Máriát, meg akarja ölni a berobbanó Girejt, de a harcban edzett kán villámgyors mozdulattal tőrt döf az ifjú szívébe. Csak ezután veszi szemügyre a félelemtől megdermedt Máriát. Miután lerántja a lány arcát takaró fehér leplet, első pillantásra elbűvöli a különleges szépség és a vad tatár lélekben addig még soha nem tapasztalt szenvedély lobban lángra...
A fiatal nők, meg akarva csalni szívüket egy kicsit, csevegve, játszadozva tarka cicomáik cserélgetik, vagy hol a sok fénylő szökőkút sugara fölszáll és lezúg, ott imbolyog fák közül előbújt és tovatűnő csapatuk. Zaréma, az első feleség gondosan szépítkezve várja a távol levő nagyurat. A tatár sereg megérkezik, Zaréma vágytól átfűtött kedves hízelkedéssel fogadja urát. A kán rideg, visszautasító. Nem úgy a fogoly Máriával: hódolva felajánlja neki palotáját. Mária tiszta és ártatlan. Elutasítja a kánt és elvonul. Girej magában tépelődik, Zaréma porig sújtva, döbbenten áll. Az eunuchok megpróbálják feloldani a hangulatot - táncoltatják a lányokat -, de hiába. Zaréma nem adja fel. Neki az életet jelenti a kán szerelme. Minden erejét, szenvedélyét mozgósítja, hogy visszanyerje Girej figyelmét, de a szeretett férfi szívében már nem jut számára hely. Megaláztatását növeli, hogy irigyei, a többi háremhölgy kárörvendőn kinevetik.
Maga a kán is fél zavarni foglya nyugalmát, akinek a pompázatos hárem egy távoli részét adta lakni: az a szoba most szinte egy földöntúli lényt rejteget. Mária magányában az elveszett szabadságról, boldogságról álmodozik. Girej felkeresi, forró vallomást tesz, a szerelmét kéri, majd ostromolja, de a lány nem enged. És a hatalmas kán meghátrál: meghajol a lány előtt és magára hagyja. Mind alszanak a nők. Csak egy nem: alig lélegzik, felkel, és indul, ki. Hogy remeg a kéz! A zár enged, s ő visszaretten a nagy éjtől. Nem. Megy. Ijedten les a sarokba: a herélt csak meg ne törje szenderét... Oh, az a szív kérlelhetetlen, s alva is lát a vén zsivány!... S elsuhan előtte az árny. Zaréma kijátssza az őröket, és belopakszik Mária szobájába. Könyörög neki, hogy adja vissza szerelmesét. Mária nyugtatja, de Zaréma megtalálja Girej ottmaradt sapkáját. Azt hiszi, becsapják, féltékenységében tőrt ragad, és leszúrja a lengyel lányt. A későn érkező kán éktelen haragra gerjed, a tőrét emeli Zarémára, de nem öli meg.
Girej vigasztalhatatlan. Zarémát őrei elvezetik és Nurali, az alvezér intésére a terasz mellvédjéről a mélybe taszítják. Az egykori grúz lányt, ki oly szép volt, remek-szép, a hárem néma őrei a rohanó vízbe vetették. Nurali a tatár harcosokkal vad táncot járva igyekszik felrázni a magába roskadt kánt.
A(z) Művelődés Háza és Könyvtára előadása
Hozzászólások