„Mi ez, mi ez, mi ez, ez a rettentő csengetés? Tűz van? Ezek nyilván tűzoltók… szólni kellene az Erzsinek, hogy oltsa el a lámpát, biztosan meggyulladt a kredenc… Dehogy… hiszen ez a vekker… A vekker csönget… De hiszen akkor fél hét van már… fel kellene kelni.”
Ismerős gondolatok ugye? Reggel hét, óracsörgés, álom és ébrenlét határán… Ki ne ébredt volna életében legalább egyszer azzal a vággyal, hogy bár a reggeli sűrű ködben tényleg eltűnt volna az iskola, és ha nem is örökre, de legalább a mai napon ne kellene betenni oda a lábunkat. Ki ne emlékezne a tanár komótos naplólapozgatása közben átélt rettegésre, vagy a megkönnyebbülésre, miután a tanár ma az osztály jó tanulóját hívta ki felelni. Vagy a padsorok között bujkáló gurgulázó nevetésre, miközben osztálytársunk az óra alatt a kukában rejtőzik.
A Tanár úr kérem megszólítja a mostani iskolásokat és az öregdiákokat is, Karinthy Frigyes saját szavaival élve: „Nem látom olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság.”
A zenés előadást Simon Kornél rendezi, aki szerzője is ennek a változatnak, Deres Péter dramaturggal közösen. Alkotótársuk volt a Karinthy humorára bátran mai választ adó Máthé Zsolt, akinek dalszövegeihez színházunk állandó zenei munkatársa, Nyitrai László komponált muzsikát.

A(z) Móricz Zsigmond Színház előadása