Javítás: a koncert végén a második ráadás egy Rachmaninov-dal volt, oroszul.

Sokáig vártunk Natalie Dessay fellépésére, de operaszínpadon sosem kaptuk meg és mivel néhány éve, sokak bánatára hátrébb (?) lépett és munkásságát a pódiumra és lemezfelvételek készítésére szűkítette, be kell érni eme új kínálatával. Hogy ez a kínálat milyen bőséges és gazdag, továbbá, és ez a lényeg: mennyire minőségi és tartalmas, arról csütörtöki zeneakadémiai koncertjén győződhetett meg a házat megtöltő közönség. A pesti koncert történetesen a művésznő születésnapjára esett, aki nem tudta előre, zongorakísérője, Philippe Cassard jóvoltából értesülhetett róla: az oldalajtóban megjelenő Dessay a "Happy Birthday to You" dallamára libbenhetett a színpadra. Apró zenei tréfa: máshonnan importált bevezető zongoraszóló után jött az első szám; a Figaro Rózsaáriája kicsit bemelegítésnek tűnt, a megszokottnál gyorsabb tempóban. Ezt követően egy csokorra való Schubert-dal következett: Geheimes, Die junge Nonne, Lied der Mignon, Suleika/I és a legismertebb: Margit a rokkánál, amire majd a koncert végén érdekesen rímelt Gounod Ékszeráriája. A keretes szerkezet jegyében a Schubert-dalokat egy másik Mozart-ária zárta: A varázsfuvola egykoron tüneményes Éj királynője ezúttal Pamina áriáját adta elő megható líraisággal, egyfajta fájdalmasan aranyló őszies ragyogással, tévedhetetlen hatással. Bevallom, kicsit tartottam a következő blokktól: Hans Pfitznert jószerivel nem ismerem, Palestrina című operáját évtizedekkel ezelőtt egyszer láttam (félig...) Bécsben és nem sok jót vártam az Alte Weisen című, nyolc dalból álló ciklusától, de kellemesen csalódtam. Kimondottan szórakoztató, érdekes darab mindahány, Dessay -csakúgy mint többi számát- mindegyiket el is játszotta válogatott finom gesztusokkal, arcjátékkal, diszkrét testbeszéddel. Damrau és Kaufmann közös dalestje után ismét meggyőződhettem róla: a hagyományos daléneklés, ahol az énekes rezzenéstelen arccal, zongorára támasztott kézzel, a semmibe meredve "csak" énekel(t), nos ez a korszak és ez az előadásmód alighanem a múlté. Az viszont már az énekesen múlik, mit, mennyit, mikor és hogyan adagolja pódiumi előadását, hogyan tálalja énekét. Örömmel nyugtázhatom, hogy Dessay, ez a -felvételei alapján látva- vérbeli színpadi művész mindvégig ízléssel, mértéket nem tévesztve adagolt, vonzott, sugárzott.

Szünet után már hazai pályán játszott: francia válogatásából még többet is szívesen meghallgattunk volna. Chausson terjedelmes Chanson perpétuelle-je után egy Bizet- és két Debussy-dal következett (Adieux de l'hotesse arabe illetve Regret és Coquetterie posthume) végül a már említett Gounod-Ékszerária, sajnos a Ballada nélkül. A két Debussy-dal előtt Cassard játszott két ismert Debussy-prelűdöt (A lenhajú lány és Ondine), részemről inkább oroszlánmancsokat hallottam semmint impresszionizmushoz passzolóbb finom billentést, de összességében és ez a fontos, jó partnere volt az énekesnőnek. Dessay? Két lábon járó, testet öltött tünemény, elbűvölő személyiség, perfekt hang és előadásmód. Erős képzavarral: belépése pillanatától fogva egy nyelvet beszélt ámuló és lelkes közönségével, hatása alól senki nem vonhatta, nem is akarta kivonni magát. A tomboló sikert három ráadással hálálta meg: egy Richard Strauss-dallal, egy franciául előadott számmal, aminek nem hallottam a szerzőjét és végezetül, tüneményesen, "Dessay-osan" egy Chanson espagnole-lal, talán (talán!) Delibes Les filles de Cadix?-át, ami visszamenőlegesen is magyarázatot adott szünetbeli ruhacseréjére: az első -"német-osztrák"- félidő klasszikus fekete nagyestélyiét a második, "francia-latin" részben ujjatlan, hátul merészen dekoltált, fekete alapon tarka madaras-mintás öltözékre cserélte.

Natalie Dessay (ének) és Philippe Cassard (zongora) koncertje-Zeneakadémia, 2018. április 19.