Az alábbi két idézete (pl.), mintha valami strukturális hívságoktól; megvallási, alávetettségi és bizonykodási megfeleléstől mentes, letisztultan személyes imádsága volna a csendbe távozásnak:

"Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem." 
(Füves könyv)

"A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit – (...) – mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél."
(A gyertyák csonkig égnek)

Én Wass Alberttól nem olvastam még semmit. Nem tudom milyen, sokan szídják, sokan dícsérik...
Szerintem aki bármiféle könyvet írt már, az író. Ha szépirodalmat írt, akkor szépíró.
Aztán, hogy valakinek tetszik, vagy sem, jó-e, vagy rossz, az már más kérdés.

Wass Albert író

nem baj

Fontos különbség, hogy míg Márai író,
addig Wass Albert
nem

Hello, rég találkoztunk.

Szerintem azt, hogy valaki éppen mit olvas/hallgat, vagy néz, nem lehet központilag irányítani. Ahány ember annyi féle. Én például, ha szomorú vagyok, különösen jól esik egy szomorkás zene, könyv, vagy akár film. Ilyenkor képtelen vagyok vígjátékot vagy vidám dolgokat nézni/olvasni/hallgatni.
Pont a szomorúbb, elgondolkodtatóbb mûvek szokták oldani a szomorúságomat, fõleg, ha még sírdogálni is tudok rajta.

Márai nem újonnan felfedezett és nem ösztönzõ (szó szerint) a számomra. Nekem õ egy "tanító", aki olyan dolgokat tud (és úgy) írni, amit én is érzek, csak nem mindig van idõm, vagy éppen tehetségem megfogalmazni magamban. Amikor õt olvasom olyan, mintha magamat olvasnám...

Wass A. mûveinél nem érzek ekkora összhangot.

(A közhangulatra apátia helyett inkább félelmet írnék).

A búsongás remekmûveket hívott életre megfelelõ csatornákon keresztül.
De úgy gondolom, a magyar embernek manapság legkevésbé Márai pesszimizmusára van szüksége.
A hurráoptimizmusra és egyéb közhellyé gyalult vadhajtásra sincs szükség.
De értetlenül állok a jelenség elõtt:
bizonyos, hogy az elmúlt húsz évben, amikor valódi, szeretetbõl és bizalomból fakadó cselekvésre lett volna és lenne szükség, amikor apátiát lapátolni a lehetõ legkeservesebb melõnak számít/ott/
Márai kellett és kell mint újonnan felfedezett ösztönzõ?

Ez negatívum?

Valószínû én is azért szeretem ennyire, mert szeretek búsongani.

Fontos különbség, hogy míg Márai depressziót generál,
addig Wass Albert
nem

Ne bántsd!
Márait akkor érdemes olvasni, ha tiszta fejjel és szívvel tudunk rákoncentrálni, és együtt haladni vele. Ha a gondolatainkat nem foglalják le a hétköznapi szarozások, és pitiáner dühöngések a "túlélés" miatt, amik amúgy is megkeserítik a hétköznapokat.

Javaslom; tedd most félre, és majd csak akkor vedd elõ, ha lesz ilyen idõszak az életedben. Meg fogod szeretni.
Szerintem 100x jobb, mint Wass A.

Már a második könyvével szenvedek, de többel nem fogok. Fantasztikusan unalmas és tartalmatlan. Attól még nem jó egy regény, hogy az író kiéli benne grafomán tulajdonságait és oldalakat szentel olyan gondolatoknak, melyek néhány sort érdemelnének. Nekem úgy tûnik, fõ motívuma Márainak a hasztalan szócséplés. Olyan az írása, mint egy össze-vissza tekert fonal, mely mentén haladni idõ és energiaigényes, messzire jutni azonban általa nem lehet.