Az aktuális rész ismertetője: A hardcore/punk történelmében elég nagy hagyománya van annak, hogy egy egykori roadie zenekart alapítson. Példának okáért Dave Smalley a DYS előtt a Dag Nastynek segített, ahol tudott, de ugyanígy a Minor Threat agya, Ian MacKaye is roadolt a kultikus bandának, mielőtt megalapította volna az Embrace-t. Henry Rollins is előbb járta az utakat a Black Flaggel roadként, minthogy csatlakozott volna frontemberként, de hasonlóképp jó iskola volt Rick Healynek, a 25 Ta Life frontemberének az Agnostic Front köteléke, ahogy az évezred végén az American Nightmare is a Ten Yard Fight holdudvarából alakulhatott meg. A sort a végtelenségig folytathatnánk, de itt kerül a képbe Toby Morse, aki a Sick Of It Allnak segédkezve döbbent rá arra, hogy többre van ítélve annál, hogy hordja-vigye az erősítőket, és így alakulhatott meg a kilencvenes évek közepén napjaink egyik legnagyobb hatású dallamos punkzenekara. A 2008-ban a Petőfi Csarnokban játszó H2O igazi értéke abból fakad, hogy a lehető legtisztább energia sugárzik az egyes dalokból, amelyek dalszövegei a hardcore felelősségvállalását, zenei alapjai pedig a punk dallamvilágát és a hardcore erőteljes váltásait elegyítik egy jellegzetesen fogós, időtlen arculatban. Az eddig öt nagylemezt kiadó zenekar ugyanis képtelen hibázni: a vízválasztó Go dalai éppúgy a kórusban való éneklésre késztetik az embert, mint az első lemezek bizonyításvágytól fűtött elánja, nem is beszélve a 2008-as visszatérésről, hiszen a Nothing To Prove megjelenésére nyolc évet kellett várni a folytonos világkörüli turnék miatt, ám a Bridge Nine-os debüt sem okozott csalódást. És a lényeg épp itt van: a zenekar mind a mai napig képes a laikusok számára is érdekessé, szerethetővé és izgalmassá tenni azt a világot, amibe a H2O teljes betekintést mutat.