Adrienn, Balázs és Lacika dzsankik, azaz hajléktalan heroinosok. Életük egy amúgy is furcsa társadalom legalján zajlik. Ahogy Günter Wallraff írta: "Ganz unten", vagyis Legalul.
Szociológusokat megszégyenítő pontossággal beszélnek az őket befogadó közegről, és ami még fontosabb: gátlástalanul élnek, és félelem nélkül fogalmaznak. Nem interjút adnak, hanem egyszerűen beengedik a kamerát az életükbe. Mindent megmutatnak, mindent megtesznek, mindent kimondanak. A fertőző betegségek, a lopás, a rablás, a hazudozás, az erőszak, a fázás, az éhezés, a mámor, az elvonás, a szemét, a fekália, a barátság, a szeretethiány, a szerelem együtt határozzák meg mindennapjaikat. Igazi egzisztencialista antihősök, talán még Camus Közönyéből ragadtak itt az ezredfordulóra.

A film szituációk láncolata. Hagyományos interjút a néző nem nagyon láthat, az operatőrök nem használnak statívot, a rendező többnyire belekeveredik az eseményekbe, a mikrofon rendszeresen belóg, a szereplők pedig a szó szoros értelmében azt csinálnak, amit éppen akarnak. A film készítése során egyetlen szabály érvényesült: hogy nincsen szabály.