Programkereső

Téma: Tokiói történet

Spoiler
Vinogradov 2009 jan. 17. - 21:47:05
(1/21)
Hamarosan eljön az a pillanat, mikor már nem léteznek szavak...

A végtelen elmélyülés olyan gyönyörûséget szül, amelynek harmóniáját ezer darabra törné akár egyetlen hangos sóhajtás is...

Ez a lírai realista zen mennyországa, ez Yasujiró Ozu világa - a szférák zenéjének halványan, áttetszõen derengõ melódiája, amely, ha egy kicsit is megpendít valamit bennünk, akkor még talán nem vagyunk veszve...



Megannyi látomása, Tokió vagy Oszaka házai közé, a kötélen száradó fehér ruhák közé, a csöndesen, álmosan, szerényen, ám serényen munkálkodó idõsödõ háziasszonyok által megõrzött világba vezet minket.

A "Tokiói történet" is ezt a világot mutatja be: azt, amelyet a vidékrõl a fõvárosba felutazó, idõs pár jelképez, s õket csak Noriko érti meg, az az unokájuk, akinek csupa szív mosolyában még ott tükrözõdik az a féltve õrzött világ, amelyhez Ozu is alig mer hozzányúlni, félvén, hogy ezer darabra töri.

Igen, már csak Noriko szeme az, ami még észreveszi és visszatükrözi ezt a világot: a Tokióban felnõtt szülõk (az idõs pár gyermekei) már szégyennel vegyes idegbajjal figyelik szüleik minden mozdulatát, s ezt érzi meg elõször egy pillanatra a nagymama is, mikor a dombon játszadozó, az õ szavaira nem is figyelõ kisunokáját nézi, amint virágot szed (a film egyik legszívbemarkolóbb jelenete...)



Ozu méltatlanul elfelejtett rendezõje annak az idõszaknak, mikor a "lírai realizmus" kifejezés még nem keveseknek jelentett valamit (és nem is akármit), s amely irányzatnak egyébként bizonnyal egyik, Japánban a legnagyobb rendezõje volt.
Filmjei mondanivalói talán egyszerûnek, néhol akár közhelyesnek is tûnhetnek, de ami esetükben számít, az nem az, AMIT vászonra vitt, hanem az, AHOGYAN, amilyen vizuális eszközökkel és színészekkel tette azt.

És ebbõl a szempontból az önmagát is "zen rendezõnek" nevezõ Yasujiró aligha vallott szégyent: filmjeinek lassú, lélektani lüktetése: a szférák zenéje...

Az a melódia, amely, ha egy kicsit is megpendít valamit bennünk, talán még nem vagyunk veszve...
Válasz