Férfiasan bevallom, néhány jelenetnél elsírtam magam, mélyen megérinti a nézõt a film. Jól bemutatja, hogyan megy tönkre és pusztul el szép lassan egy egész család, hogyan sújtja a háború a "hátországot", nem csak fizikailag (azaz a bombázások által), hanem erkölcsileg és anyagilag is. Úgy érzem, az író és a rendezõ nem csak az amerikaiakat bírálta ezzel a filmmel, hanem a végletekig kitartó japán vezetést és a japán népet is. Elkeserítõ, hogy a felnõttek képtelenek gondoskodni két gyerekrõl, bár valahol azért a nagynéninek is igaza volt a filmben, amikor felelõsségre vonta Szeitát, miért nem végez valamilyen munkát. Ha jól tudom, az író húga valóban éhen halt a háború alatt, ezért is írta meg a regényét, és elképzelhetõ, hogy az anime is némileg sarkítottan ábrázolja az eseményeket. Nem gondolom, hogy gyerekeknek megfelelõ program lenne, elsõsorban a nyomasztó hangulata miatt, és talán meg sem értenék a film üzenetét, pár jelenet szinte gyomorforgatóan naturalisztikus (pl. amikor az anya holttestét kiviszik elégetni, és nyüzsögnek rajta a lárvák). Valószínûleg az író így próbálta feldolgozni az õt ért traumákat, el tudom képzelni, hogy számára is sokkoló lehetett mindaz, amit átélt.
****spoiler***Végül is aki látta a filmet, annak nem lesz spoiler, hogy Szeita is meghal a nyitójelenetben, ellentétben az íróval. Véleményem szerint ennek az ötletnek két oka lehet. Egyrészt képletesen szólva meghalt az író, amikor elvesztette a családját, fõként pedig a gondjaira bízott kishúgát, másrészt talán azt is sugallhatja, hogy azt kívánja, bárcsak õ is valóban meghalt volna.
Érdekes a film szimbolikája, a szentjánosbogarak jelképezhetik azokat az embereket, akiknek túl rövid idõ adatott, túl hamar meghaltak, mint a szentjánosbogarak. Az is furcsának tûnhet, hogy amikor Szecukó meghal, Szeita nem sír. Nem gondolnám, hogy ennek az érzéketlenség lenne az oka, szerintem sokkal inkább annyira fájdalmasan érintette ez a dolog, hogy nem tudott sírni. Úgy gondolom, ezért is adja át magát az enyészetnek, a lassú halálnak, hiszen mindent és mindenkit elveszített. Viszont varázslatos a film nyitójelenetének az a része, amikor Szecukó megjelenik, sejteni lehet, hogy már csak szellemként van jelen, aztán szintén már szellemként csatlakozik hozzá Szeita is, és innen indul a sztori. Szintén megrázó és egyben felemelõ a záró képsor is, a két szellemgyerek együtt nézi a hegytetõrõl a modern várost, ami nekem azt sugallta, hogy van remény, leéghetett ugyan a város, és ezrek halhattak meg, sõt megtörhettek a japánok is, mégis meg lehet újulni, túl lehet élni, és a múlt mindig jelen lesz. Csendesen, finoman némileg "tanmesévé" válik a befejezés, de érzésem szerint nem erõltetett, egyszerûen csak lejegyzi az élet örök körforgását, a megújulást, az élni akarás vágyát, a kataklizmák szörnyûségein való felülemelkedés lehetõségét és szükségességét.
***spoiler vege***
Valószínûleg nem voltam ezzel egyedül, de egészen eddig nem is tudtam ennek a filmnek a létezésérõl, holott a legtöbb háborús filmnél sokkal megrázóbb és érzelmileg megmozgatóbb, mégsem tartom giccsesnek. Azt mondjuk egyáltalán nem tartom meglepõnek, hogy a nemzetközi lobbi a végletekig ajnározott Schindler listája és hasonló produktumok mellett miért hallgatja kvázi agyon ezt az animét, az amerikai filmeket évtente x alkalommal elõveszik valamelyik olyan csatornán, amiket mindenki tud fogni, ezt viszont jól eldugták kisebb csatornákra, hátha elsiklanak fölötte az emberek, vagy nem tudják fogni az adókat, és sajnáljuk. Elszomorító ez a kettõs mérce, az egyik népcsoporttal történtekkel évente megszámlálhatatlan alkalommal foglalkozunk, toljuk a kedves nézõk képébe a filmeket, miközben a másik oldalról tudomást sem veszünk. Holott meggyõzõdésem, hogy a japánok sem voltak feltétlenül erõszakosabbak és "imperialistábbak", mint mondjuk az angolszászok, és ott is bõven kijutott az egyszerû embereknek a szenvedésbõl, csak hát a történelmet a gyõztesek írják.