Bocsi,a szóismétlést kicsit túlzásba vittem :)

Jó,más a véleményünk.Ilyesmin ne vesszünk össze.Én véleményt nyílvánítottam a filmrõl,akárcsak te.
Máshogyan közelítettük meg a filmet,emiatt én õszintén szólva nem nyitnék vitát.Csak elmondjuk a véleményünket,a másikat ezzel nem bírálva.Ha ezt így oldanánk meg,akkor máris jobb kedvvel kezdhetnénk el a hozzászólásainkat.

Nincs hova mélyre ásni a "valóságshow-õrületben", hiszen ez egy ilyen felszínes, sekélyes "mágia". Semmi mást nem akar kiaknázni, mint az emberek elsõdleges vágyait, a sikert, pénzt, csillogást. Erre vágyik mindenki, aki ezt nézi, nemcsak Nápolyban, de a világ többi részén is. Aki nem, az értelemszerûen, nem - viszont azoknál már lehetne "mélységében" is turkálni, hogy miért NEM érdekli õket mindez. Akik viszont nézik a valóságshowkat, mindannyian potenciális résztvevõk is, épp' olyanok, mint akiket néznek. Céljaik, vágyaik nem terjednek ennél többre, mint amit e film is pompásan vázol. Hiba mélységet keresni a bokáig érõ langyos pocsolyában.

Matteo Garrone díjnyertes, realista gengszter-opusza, a Gomorra után a nápolyi kisemberek életének másik mételyérõl, a valóságshow-król forgatott szürreális tragikomédiát Visconti klasszikusa, a Szépek szépe nyomán.

Mikor A megvetés ragadozószerû amerikai producere, Jeremy Prokosch a Cinecittában barbarizálja az európai kultúra klasszikusát, az Odüsszeiát, az olasz stúdiót újvilági szemléletével megfertõzve, Godard az európai film nagy ellenlábasát, Hollywoodot állítja pellengérre. Mikor a Realityben Luciano a Cinecittàba megy egy Big Brother-meghallgatásra, Matteo Garrone azt állapítja meg: a filmek helyét átvette a tévé, a hírnévre ácsingózó emberek már nem a sztárproducerek kegyeit, hanem a valóságshow-sztárok aláírását keresik. Mintha csak egy inverzbe forgatott Szépek szépe (Bellissima, 1951) lenne, csak itt nem az anyuka viszi el lányát egy castingra, hogy feláldozza csekélyke vagyonát is azért, hogy kislánya bekerüljön a filmbe, hanem a kispénzû halárus, Luciano jelentkezik a Big Brotherbe gyerekei noszogatására, hogy ott csinálja meg szerencséjét – és ezért még jövedelmezõ üzletét is hajlandó eladni.

Kétségtelen: hiába alakította át az ezredforduló televíziós kultúrája majdnem olyan mértékben a hétköznapjainkat, mint az új médium felbukkanása az 50-es években, mostanság mégsem készülnek a televíziózásra kritikus szemmel tekintõ mozifilmek. Garrone filmje akár hiánypótló klasszikus is lehetett volna, amely a keserédes olasz tragikomédia tradíciójába csomagolja tévékritikáját, hiszen a rendezõ mindent megtesz, hogy hangsúlyosan olasz miliõt kanyarítson a „BB-sokkot” kapó halárus története köré. Az omladozó vakolatú házakban élõ, de a munkanapokon is boldogon eldiskuráló családok Fellinisen elrajzolt neorealista környezetet alkotnak, és a Reality akkor mûködik leginkább, amikor nem a "benne leszek a tévében" mantráját ismételgetõ Lucianóról, hanem a nápolyi mélyszegénység peremén trükkös illegális ügyletekkel érvényesülni próbáló Lucianóról szól. Marco Onorato ráadásul olyan bravúros hosszúbeállításokban és kézikamerával elkövetett, kacskaringós snittekben tolmácsolja a sztorit, hogy azt valóságigénye okán még Gianni Di Venanzo, Antonioni egykori operatõre is megirigyelné.

Ám mihelyt elcsordogál a film elsõ egy órája, lassan de biztosan világossá válik, hogy itt se fergeteges abszurd komédia, se gyomron vágó tragédia nem lesz: elõbbi azért nem, mert a film legnagyobb poénjáért egy tésztakészítõ robot és egy méla tücsök felel, utóbbi pedig azért nem, mert egyszerûen lehetetlen azonosulni a Reality félõrült, együgyû fõszereplõjével. A film második felében ugyanis Luciano módszeresen tönkreteszi családját, mivel szent meggyõzõdése, hogy a show producerei figyelik és tesztelik õt – ezért elkezdi mindenét elajándékozni a szegényeknek. A film enigmatikus fináléjára pedig már végképp elveszti a nézõ szimpátiáját a szûklátókörû, a valóságshow világába belehabarodó és belezavarodó nápolyi halárus, mivel a jellemfejlõdés ugyanolyan távol áll tõle, mint a pozitív emberi tulajdonságok. Ám Garrone ekkor már nem is annyira Luciano hóbortjával, hanem a kereszténység és a Big Brother világának párhuzamba állításával van elfoglalva: a ma emberének a Big Brother és producerei jelentik azt, amit a régmúlt Olaszországában a pap és az egyház, no meg Isten. Az egyikben a Nagy Testvér, a másikban Isten figyel és mérlegel; az egyik oldalon ott van az egyház alamizsnaosztása, a másikon pedig Luciano családja értéktárgyait közkinccsé tévõ õrülete; az egyiken a milliók által mértékadónak tekintett Vatikán, tõszomszédságában pedig a vágyott BB-ház.

A Reality végül sajnos nem ás mélyre a valóságshow-õrületben, és nem vájkál Luciano pszichózisának miértjeiben sem. Habár alternatívát kínál (a jó öreg keresztény vallásét), nem csapja le a mellékesen feldobott magaslabdákat: nem fedi fel, mennyiben jelentik a különbözõ licenszmûsorok, valamint a Big Brother amerikai ideológiája („Soha ne add fel! Megvalósíthatod az álmaidat!”) az olasz kultúra korrózióját, mennyiben hoz pozitív változást magával a Big Brother, ami végre álmot és életcélt ad egy átlagembernek, vagy hogy milyen hatással van a felcseperedõ gyerekekre a tehetségtelen átlagembereket dicsõítõ sztárkultusz. A Reality nem tesz hozzá plusz tudást a valóságshow-król uralkodó közmegegyezéshez, és csak annyira szubtilis, mint a nápolyi halárusok egy hétköznapja. Ami igazán ijesztõ benne, az nem is Luciano demenciája, hanem az õt körülvevõ, helyeslõ kórusként mûködõ közeg, ami az ellenvéleményt elnyomja, és a mindössze egy meghallgatáson részt vett Lucianót ünnepélyes vastapssal köszönti, az elmenekült, érzelmileg összeroppant feleséget pedig visszacsábítja a férje mellé.

Nem Luciano története hordozza a film legszomorúbb iróniáját: a Realityt Pesten abban a Kino moziban játsszák, ami december 1-jén fog bezárni az állami támogatás és a nézõi érdeklõdés hiánya miatt, miközben a Való Világ, az X-Faktor és társaik népszerûsége máig töretlen...

Én a "Valóságshow az egész világ" kritikával értek egyet.
Mást nem is nagyon tudok a filmrõl elmondani.