Nekem a Pókember film bejött, noha megvoltak a maga hibái, messze nem volt tökéletes, de összességében rendben volt. Valahogy volt egy olyan hangulata, ami körüllengte fõképp a film elsõ felét és magával ragadott. Ez nekem már hiányzott a 2. részbõl. Az 1 komolyabb problémái a motiválatlan fõgonosz és a szereplõk sokszor érthetetlen cselekedetei. A 2-ben ugyanezek a hibák szinte ugyanúgy ott vannak, csak erõsebben.
Ez egyrészt azért kellemetlen, mert a készítõknek sikerült újra ugyanabba a folyóba lépniük és ugyanazon sarkalatos pontokon hibázni. Másrészt pedig azért, mert az in-universe karakterek esetében azt eredményezi, hogy õk se tanultak semmit a korábbi hibáikból.

SPOILER!
Ugyanúgy 3 domináns szál fut itt is. Van a Pókember-Peter dilemma, hogy nem fedheti fel magát, hogy hõs legyen-e vagy csak hétköznapi ember, a bácsikája szavai és halálának körülményei stb.. Van a MJ szerelmi mizéria, miszerint nem lehet együtt a lánnyal, mert veszélyeztetné és inkább hanyagolja. Végül van a fõgonosz, az aktuális nemezis, akit meg kell állítani a "világ" megmentése céljából.
Ezekben a malmokban megy az õrlés, ami kezd egyre frusztrálóbb lenni, mert már az 1. részben is így volt és itt sincs igazán érdemi változás egyik fronton se. Több olyan dolog is történt már (fõképp az 1 vége felé), aminek változtatnia kellett volna ezeken a dolgokon, de nem így lett.

Zöldmanó helyett itt van Octopus, egy másik tudathasadásos fõgonosz, egy másik remek tudós, aki kísérletének áldozata lett. A saját motivációja (tudományos áttörés) nagyjából ül, de itt is (ahogy korábban Osborn-nál is) adódik a kérdés, hogy miért foglalkozik õ Pókemberrel. Miért annyira fontos õ?
Ráadásul sok esetben logikátlanul cselekeszik. A legékesebb példa, amikor elmegy az Osborn gyerekhez a tríciumért. Ott van a helyszínen, simán elhozhatná a tríciumot, erre ehelyett segít a gyereknek és elmegy pókvadászatra. Miközben Pókember épp nem is tevékenykedik már ekkor. Simán letojhatná, erre reaktiválja. Aztán megkoronázza a dolgot azzal, hogy simán otthagyja a srácnál, amikor elõre tudja, hogy az beszari lesz megölni és ebbõl neki csak baja lesz.

Ott az MJ-szál. Korábban még érthetõ volt Peter félénksége, ahogy az is, hogy nem fedheti fel magát, hiába szereti a lány Pókembert. Az 1 végén viszont már nem. A csaj vall szerelmet, a fiú szintén szerelmes. Minden adva lenne, erre Parker kitalálja, hogy nem lehet, mert veszélyes, legyenek csak barátok. Ugyan mitõl lenne kevésbé veszélyes, ha csak barátok maradnak, pláne úgy, hogy még a hülye is látja, hogy szeretik egymást?
Peter és MJ ugye szerelmesek egymásba, hivatalosan csak nagyon jó barátok. MJ plátóian szerelmes Pókemberbe is. Peter jóban van Pókemberrel és rendszeresen fotókat készít róla. Egy ilyen háromszög esetén MJ ugyanúgy veszélyben van, ennyi erõvel már tudhatná is ki Pókember és együtt lehetnének.
Másrészt Peter tudja, hogy ha nem fedi fel magát, akkor nem tudja teljesen magát nyújtani MJ-nek, ezért nem lehet vele. Inkább a barátság, mikor ennek a résznek a fele azzal megy el, hogy barátként se tud nyújtani kb. semmit, ugyanazon okokból kifolyólag. Ez így értelmetlen.
Ez az egész egy hamis dilemma, az egész film erre van felhúzva, de nem áll meg a lábán. Az 1-ben még átéreztem a fõhõs nehézségét, mert az valós volt. Itt már nem tudom, mert csak a saját szûk látókörén múlik minden. MJ persze megint összejön egy random pasassal, de Peter-t szereti, ezért csak elhívja egy találkára. Peter leginkább azért adta fel a Pókember létet, hogy MJ-vel lehessen, de akkor még el lett utasítva. Mire a lány megint rárepülne, Peter újfent pókemberkedik és visszautasítja.
Ráadásul ezek a Peter-MJ jelenetek még az 1-nél is csöpögõsebbek, negédesebbek és abszurdabbak. Mindez sokkal feltûnõbb úgy, hogy a mögöttes dráma valójában csak egy bolhából elefánt helyzet és szükségtelen. Amikor a végén a srác leleplezõdik, de még akkor is képes azt mondani, hogy nem lehetnek együtt, na az már tényleg nonszensz. Még jó, hogy a végére MJ megmenti a szitut. Peter szimpatikus és visszafogott hõsbõl egyre inkább egy érthetetlenül töketlen pancserré válik. Ezzel párhuzamosan a szénészi játékot is valamivel gyengébbnek érzem. Tobey könnyes szemmel, fátyolosan és üresen bámul maga elé a jeleneteinek döntõ többségében. Kirsten is mintha kevesebbet tett volna bele, Molina meg csak úgy van. Persze a karakterek is egysíkúbbak lettek (lásd Harry), így a színészeknek is nehezebb dolguk volt.