Nem kell hozzá tudni angolul(bár nem árt), az első a zene, ha az nem fog meg, akkor tökmindegy.
Én se tudok olyan jól angolul, hogy megértsem Dylan-t, amikor először hallottam, akkor meg még alig tudtam valamit, mégis megfogott.

Az eleje kiábrándító...de utána beszippant, már aki egyrészt ismeri Dylan életét, szereti a zenéjét, másrészt akik szeretik a briliáns színészi alakításokat... elsősorban Cate Blanchett és Christaian Bale alakítására gondolok. Ami az USA-nak Dylan az nekünk CsehTamás.

Én kizárólag Cate Blanchett miatt néztem meg a filmet. Nem is okozott csalódást. Valaki ezt írta idézem: "A koncepció hiánya a filmet nagyon zavarossá, gyengévé teszi. " Nos ez itt a gond ezzel én is egyetértek. A filmnek voltak nagyszerû, értékelhetõ pillanati, máskor viszont rém unalmas volt. Nem lett ez jól átgondolva és megoldva. Az értékelhetõ és érdekes alakítás a film idejének a negyedét teszi ki ami nagyon rossz arány...a fekete kissrác még megmaradt valamennyire, de õ sem volt olyan kiemelkedõ. Talán még Ben Whishaw akit megemlítenék...Az egész film alatt az ember úgy érzi a zavarosban halászik nem áll össze a lényeg.
Azért elhangzott egy két jó szám is a filmben...

"a szövegeket Bereményi szokta neki írni." (mármint Cseh Tamásnak)

Igen.
Általában.
Viszont köztudott, hogy a szövegek döntõ többségét gyakorlatilag együtt írták, megbeszélték, csiszolgatták, javítgattak rajta, Cseh Tamás egy riportmûsorban el is mondta, hogy nem is tudott volna õszintén, belülrõl fakadóan elénekelni olyan szöveget, ami nem az "övé".
Ezekhez a dalokhoz - egyébként - nem is szükséges komoly gitártudás, nem az bennük a lényeg.
Cseh Tamás egész alakja, munkássága nekem egy kissé olyan, mintha egy középkori énekmondó mai megfelelõje lenne, egy modern krónikás, aki pillanatnyi lenyomatát adja az életünknek, érzéseinknek, benyomásainknak, hangulatainknak.
....

Más.
Ha Bob Dylan mai filmjét megint úgy adja le a tv, ahogy a múltkor, hogy amikor énekel, nem fordítják le a szövegeit, akkor meg sem nézem, mert az egésznek a lényege vész el.
A magyar nézõk 99 százaléka - sajnos - nem tud olyan szinten angolul, (én sem), hogy egy énekelt dalszöveget, annak a mélységét, az összefüggéseit, a mondanivalóját elsõ hallásra megértse, és felfogja.

"Magunk között szólva, a mi mindenki által szeretett Cseh Tamásunk is az általa énekelt szövegek által lett megkerülhetetlen része a magyar kultúrának. Miután tudok gitározni, nem is akárhogy, - emiatt megint szabadkoznom kéne, de most fáradt vagyok hozzá, - pontosan tudom, hogy Cseh Tamás talán öt vagy hat akkordot tudott összesen lefogni a gitáron, azokat is a legegyszerûbb alaphelyzetben. "

Hát nem éppen hízelgõ ,amit Cseh Tamásról írsz,különös tekintettel arra hogy a szövegeket Bereményi szokta neki írni.

"Beteg" film, de zseniális. Cate Blanchett a legjobb Bob Dylan! :-)
Dylant mint énekest nem szeretem, a hangját monotonnak találom, de dalszerzõként az egyik kedvencem.

Remek film az egyik legjobb zenészrõl, aki valaha élt.

Kedves olahmiki1959!


Én rettentõen élveztem a vitánkat és örülök, hogy egyre inkább úgy érezhetem, sok mindent hasonlóan látunk és sok kérdésben hasonlóan gondokozunk. Ne szégyelld, hogy belelovaltad magad a vitába, és fõleg ne, ha gyerekesen - az embernek nem sok értékesebb dimenziója lehet a gyermeki dimenzióinál. Én sok tekintetben rettentõen gyerekes vagyok, és teljesen bizonyára sosem fogok felnõni. Soha ne szégyelld, hogy gyerekes vagy, mert az azt jelenti, hogy spontán ember vagy és hogy legalábbis egy részed szabad és betörhetetlen. Ez nagyon fontos. És nagyon értékes dolog. Rettentõen értékes, fõleg a mai kihûlt, eredetiséget egyre inkább nélkülözõ világban.

Egyébként az Éjféli cowboy szerintem is fantasztikus film. Tényleg fantasztikus - félelmetes, én igen nehéznek is éreztem, viszont borzasztóan formabontó - majdnem, hogy azt mondhatnám, forradalmi. Fantasztikus az is, ahogy két férfi borzasztóan egzaltált és önmagába visszatérõen dekadens, egyszerre profán és szent dimenziókba illõ kapcsolatát bemutatja, ahogy összetalálkozik ez a két sors, és ahogy lassan, gyötrelmesen végül mégis el kell szakadnia egymástól (szinte transzcendens sorsszerûséggel az egyik halála árán) a két fõkrakternek. Félelmetes társadalomrajz is egyben - nekem elsõsorban Cassavetes "Arcok" címû filmje jut eszembe róla, de ahogy New Yorkot ábrázolja, ahogy a karaktereket felvezeti, az abszolút Sidney Lumet New York-filmjeit idézi a hatvanas dekád végérõl és a hetvenes évtized elejérõl.

Hogy minden idõk legjobb filmje-e?

Hogy számodra biztosan, azt nem akarom elvitatni - biztosan így van, és, ha így van, az nagyon jó. Számomra nem az - de én filmõrült vagyok, nagyon-nagyon sok filmet láttam, és pont ezért nehéz döntenem, ha arról kell beszélnem, hogy melyik(ek)et kedvelem legjobban. Ami Téged illet, az, ahogyan írsz róla, mutatja, hogy mennyire szereted.

Ami az éjszakai klubbéli jelenetet illeti, nekem azonal felkeltette az érdeklõdésemet. Szerintem ott és ahol el van helyezve a filmben, azon a dramaturgiai ponton hihetetlen jelentõssége van. Errõl szívesen beszélgetnék Veled bõvebben is annak a filmnek a topicjában, ha gondolod. Addig is álljon itt a szekvenciára mutató linkem:

http://www.youtube.com/watch?v=MQSdi-UfGrU

Végezetül köszönöm Neked, hogy megtiszteltél azzal, hogy megosztottad velem ezt az élményt, és, beszélgethetünk errõl a nagyszerû filmrõl. Az én generációm tagjai közül nem sokan tudják értelmezni és jelentõssége szerint kezelni. Sajnos. Pedig a jelentõssége jóval túlmutat a puszta kordokumentumén.

Meglehetõsen gyerekes módon belelkesedtem a veled való eszmecsere folytán, és vette magamnak a bátorságot, hogy idemásoljam neked az a néhány mondatot, amit az Éjféli cowboy c. filmhez írt gondolataimból ide illõnek érzek.
"Mellesleg az a jelenet, amikor lemennek az éjszakai klubba, félelmetesen pontos képet ad az akkori New York avantgard zenéinek, underground mûvészeti életének világáról, extravagáns figuráiról. Ez a rendezõ, John Schlesinger érzékét dicséri, aki akkor persze még nem tudhatta, milyen kordokumentumot hagyott hátra ezzel a néhány perces, a film szempontjából egyébként jelentéktelen epizóddal."
Errõl csak annyit, hogy szerintem az Éjféli cowboy az egyik legjobb film, amit életemben láttam, megvan a gyûjteményemben, Dustin Hoffman és Jon Voight elképesztõen érzékeny, csodálatos színészi játékával, és valóban, az akkori New York életérzésével, forrongó, kialakuló félben lévõ, rendkívül izgalmas, egyszeri és megismételhetetlen hangulatával, a fiatal, akkor még ismeretlen, késõbb világhírûvé vált zenészekkel, képzõmûvészekkel, egymást túlszárnyalni akaró extravaganciákkal, legendássá vált performanszokkal, filmes alkotómûhelyekkel, dzsesszklubokkal, mellékutcákban formálódó off-Broadway színházi közösségekkel, pályájuk elején lévõ írókkal, költõkkel, rendezõkkel.
Lehet, hogy ez az epizód csak nekem tûnt fel ebben a kitûnõ filmben, de örülök, hogy észrevettem, és megmaradt bennem.
Ne haragudj, hogy ezzel fárasztottalak, de úgy éreztem, hogy ha van valaki, akinek mindezt elmondhatom, akkor az te vagy.

"Tulajdonképpen azt mondhatom, megtiszteltetés a számomra, hogy egy ilyen értelmes ember, mint te, figyelemre méltatta az írásomat."

Ha te nem osztanál meg olyan kiváló gondolatokat, lehet, hogy én sem írnék most neked, nagyon sok egyéb munkám közepette. És ezt én sem szánom valamiféle hízelgésnek. Ez ténymegállapítás.



"Talán tudtodon kívül, de szinte azt írtad, nagyon sok vonatkozásban, amit n."

Úgy tûnik, akkor ezek szerint nyitott kapukat döngettem. :)

De nem baj, legalább ezt a kérdést is tisztáztuk, és így könnyebben tovább léphetünk a fontosabbakhoz.



"Magunk között szólva, a mi mindenki által szeretett Cseh Tamásunk is az általa énekelt szövegek által lett megkerülhetetlen része a magyar kultúrának. Miután tudok gitározni, nem is akárhogy, - emiatt megint szabadkoznom kéne, de most fáradt vagyok hozzá, - pontosan tudom, hogy Cseh Tamás talán öt vagy hat akkordot tudott összesen lefogni a gitáron, azokat is a legegyszerûbb alaphelyzetben. És kit érdekel? Senkit! Mert az õ mûvészetében, kifejezõ erejében nem az volt a lényeg."

Persze! Mert Méhes Marietta talán tud énekelni? :)

Pontosan errõl szól az underground kultúra, vagy, hogy ne legyek még a hatvanas évekre nézve olyan anakronisztikus (minthogy ez a kifejezés csak a hetvenes évek végén jelent meg) ezek a típusú elõadómûvészek, akik ösztönbõl és nem zenei tudásból játszottak, s a borzalmasan leegyszerûsített formából is ki tudták hozni, amit ki akartak. Egyébként Cseh Tamás a halála után tényleg hirtelen mindenki által szeretett lett (elõtte azért sajnos ez nem volt így). És tegyük hozzá, hogy pl. Seres Rezsõ is rettenetesen zongorázott (!).

Szóval...

Van itt kérem példa mindenre...



"Azt õszintén meg kell neked mondanom, a Dylan féle mûvészetet én mindig elismertem, de soha nem állt hozzám közel. Pontosan ezért vártam nagyon sokat ettõl a filmtõl, mert érdekelt."

Pontosan mit vártál ettõl a filmtõl? Mert nem biztos, hogy az lett volna a feladata, hogy megvilágosodást nyújtson számodra ebben a kérdésben.



"Nagyon jól, az átlagnál sokkal jobban ismerem az 50-es, 60-as évek amerikai irodalmát, színdarabjait, filmjeit, rendezõit, színészeit, és fõleg a dzsesszt, ami azon kevés dolgok közé tartozik, amiért valóban hálásak lehetünk Amerikának."

Szerintem azért érdemes Amerika felé vetni vigyázó szemeinket, mert rengeteg értékes dolog jön arról. Az a társadalom még ma is sorra termeli ki a nagy dolgokat. Nem csak a kultúrszemétre és a "szellemi kútmérgezésre" :) kell figyelni.



"Mindezt csak azért mondom el, mert gondolj bele. Ha egy ilyen ember, aki ismeri a filmben mutatott korszakot, a körülményeket, a hozzá tartozó politikai, kulturális hátteret, igazán nem tudja összerakni magában, nem tudja élvezni a film koncepcióját, hiányérzete, rossz szájíze marad utána, akkor mit szóljon hozzá egy átlagos magyar nézõ?"

Na, ezzel teljesen egyet kell, hogy értsek.

Mint mondtam, egy ilyen film megértéséhez, jobban mondva megértetéséhez bõven elegendõ lett volna az a nem is olyan régen még igen szívesen alkalmazott gyakorlat, hogy azt ilyen típusú alkotásokat úgy prezentálták a magyar nézõközösség számára, hogy leültettek egy kerek asztalhoz három-négy szakértõt és azok a film elõtt és után átbeszélték a témát, kivesézték tövirõl hegyire. Ha megfelelõ embereket ültettek volna be, akkor a nézõk tudnák azt már a film megnézése elõtt, hogy pl. teszem azt, az, mikor "Bob Dylan" aktuális alteregója tüzet nyit a közönségre arra utal, mikor elõször szólalt meg elektromos gitáron, kísérettel. Hogy a néger kisfiú olyan, mint pl. Shakespeare vígjátékaiban azok a mulatságos karakterek, akik a történet lényegét sommázni szokták - nem pedig a szó szoros értelmében vett, létezõ, hús-vér karakter.

A jó posztmodern alkotás is pont ugyanannyira magyarázható - mondjon nekem bárki bármit - mint bármelyik más. Amelyik meg nem, az nem csak posztmodernnek rossz, de alkotásnak is. Az kamu, az idõpocsékolás - nem mûvészet. És ez így van.

Egyébként pl. a grúz Tengiz Abuladze vagy Joszeljani filmjei közül is sok érthetetlen lenne, ha nem helyeznõk õket autentikus szövegkörnyezetbe. Bizonyos jó filmeket is magyarázni kell a magyar nézõknek, de hiszek abban, hogy megfelelõ eszközökkel ezek a magyarázatok tökéletesen átadhatók.



"Az a nézõ hány perc múlva kapcsolt el, ha egyáltalán nézni kezdte ezt a filmet?"

Ez van, ez ellen a fent említetteken túl nem tudsz mit tenni. Aki nézni akarja, nézni fogja, aki meg nem, az nem.



"Csak én Bob Dylant, - annak ellenére, hogy nem tartozik a kedvenceim közé, de - sokkal fontosabb, korszakos jelentõségû mûvésznek tartom annál, minthogy az életérõl szóló film csak úgy a feledés homályába merüljön."

Nincs EGY az életérõl szóló, mindent meghatározó film. Több interpretációja is létezhet ennek a történetnek - Haynes ilyen csinált, mert ha nem ilyet csinált volna, hanem valami hagyományosat, akkor hazudott volna. Ezt õ maga is megfogalmazta egyébként...



"elnézést, hogy hosszú voltam."

A hosszú, az én voltam és én is szoktam lenni... :) - Ezért is írok be erre a fórumra mostanában olyan ritkán. De a te hozzászólásaid megérték a fáradságot.

Tulajdonképpen azt mondhatom, megtiszteltetés a számomra, hogy egy ilyen értelmes ember, mint te, figyelemre méltatta az írásomat. Ezt ne hízelgésnek vedd, nem annak szánom.
Talán tudtodon kívül, de szinte azt írtad, nagyon sok vonatkozásban, amit én. Azzal, hogy azt írtam, Bob Dylan mint zeneszerzõ és hangszerjátékos kifejezetten gyenge volt, nem fogalmaztam negatívan róla. Hiszen késõbb pontosan azt ismertem el, hogy õnála nem ez a lényeg, hanem a szövegei. A zenét, mint olyat csak egy kifejezési formának választotta.
Magunk között szólva, a mi mindenki által szeretett Cseh Tamásunk is az általa énekelt szövegek által lett megkerülhetetlen része a magyar kultúrának. Miután tudok gitározni, nem is akárhogy, - emiatt megint szabadkoznom kéne, de most fáradt vagyok hozzá, - pontosan tudom, hogy Cseh Tamás talán öt vagy hat akkordot tudott összesen lefogni a gitáron, azokat is a legegyszerûbb alaphelyzetben. És kit érdekel? Senkit! Mert az õ mûvészetében, kifejezõ erejében nem az volt a lényeg.
Azt õszintén meg kell neked mondanom, a Dylan féle mûvészetet én mindig elismertem, de soha nem állt hozzám közel. Pontosan ezért vártam nagyon sokat ettõl a filmtõl, mert érdekelt.
Nagyon jól, az átlagnál sokkal jobban ismerem az 50-es, 60-as évek amerikai irodalmát, színdarabjait, filmjeit, rendezõit, színészeit, és fõleg a dzsesszt, ami azon kevés dolgok közé tartozik, amiért valóban hálásak lehetünk Amerikának.
Mindezt csak azért mondom el, mert gondolj bele. Ha egy ilyen ember, aki ismeri a filmben mutatott korszakot, a körülményeket, a hozzá tartozó politikai, kulturális hátteret, igazán nem tudja összerakni magában, nem tudja élvezni a film koncepcióját, hiányérzete, rossz szájíze marad utána, akkor mit szóljon hozzá egy átlagos magyar nézõ?
Aki nem olvasott utána, tulajdonképpen idegenkedik az ilyenfajta kultúrától, nem olvasta a Zabhegyezõt, nem botránkozott meg Ginsberg polgárpukkasztó szókimondásától, nem látta a Zabriskie Pointot, nem ismeri John Coltrane a dzsesszt évtizedekre meghatározó munkásságát, ahogy az 50-es évek hardbop stílusától eljutott a free dzsessz 60-as években csúcsra jutó, és ki is fulladó eklektikájáig, soha nem hallotta mondjuk Andy Warhol nevét, nem látta Joan Baezt a woodstocki fesztiválon, azzal mihez kezdesz?
Az a nézõ hány perc múlva kapcsolt el, ha egyáltalán nézni kezdte ezt a filmet?
Lehet arra hivatkozni, hogy ez tulajdonképpen rétegzene, avantgard mûvészet, aki akarta, úgyis rátalált, stb.
Ez mind igaz. Csak én Bob Dylant, - annak ellenére, hogy nem tartozik a kedvenceim közé, de - sokkal fontosabb, korszakos jelentõségû mûvésznek tartom annál, minthogy az életérõl szóló film csak úgy a feledés homályába merüljön.
A dalszövegeit pedig, mindentõl függetlenül, le kellett volna fordítani, mert az egész életmûvének ez volt a lényege. Az, hogy ezt nem vették észre azok, akiknek ez lett volna a feladata, minõsíthetetlen.
Köszi, hogy reagáltál rám, és elnézést, hogy hosszú voltam.

Kedves Olahmiki1959!


"Elöljáróban el kell mondanom, hogy Bob Dylan hangszeres zenészként értékelhetetlen, zeneszerzõként teljesen jelentéktelen, senki sem tud eldúdolni egy Bob Dylan által írt melódiát, slágert, vagy örökzölddé vált dalt, mert ilyen nem létezik. Általában minden számában néhány akkordra jól-rosszul eldünnyögött, egyszerû dallam van, ami csak arra kell, hogy zenének lehessen nevezni a munkáit."

Õszinte leszek: már önmagában ezzel a két mondatoddal is felbosszantottál némiképp.

A zenében nem minden a zenei tudásról szól - nem az a lényeg, hogy valaki mennyire tud ezen vagy azon a hangszeren komponálni, milyen ún. "mûffésszi és szakmai színvonalon" tudja prezentálni a dolgait. Bob Dylan mûvész volt, a szó legautentikusabb értelmében, s ekként egyszerûen, hétköznapian tolmácsolta a gondolatait, amelyekhez igenis hihetetlenül egyszerû zene dukált. És pont ezért dúdolható egy és más dala ("It's all ower now baby blue", "Like a Rolling Stone").

A mûvészetet a tartalom és forma egysége jelenti: és Bob Dylannél az általad is elismert ütõs szövegek tökéletesen konvergálnak a hihetetlenül egyszerû, fésületlen dallamvilággal, tehát itt ez megvalósul.



"Az egész film alatt hallható, az összes epizódon, kisebb-nagyobb jelentõségû történésen átívelõ, és azokhoz szorosan kapcsolódó, azokat kifejezõ, alátámasztó Bob Dylan dalok egyetlen szövegét sem fordították le a magyar nézõk számára!"

Ha így mutatta be a televízió, akkor az tényleg óriási baj, és teljességgel egyetértek Veled, ha ez kiborít Téged. Én magam feliratosan láttam a filmet és ott a dalok is kaptak fordítást. Elég nagy baj, ha a köztelevízió nem törõdött ezzel az alapvetõ dologgal.



"Amikor a kis néger gyerek felkapaszkodott a tehervonatra, és az ott utazó két hobónak akadémiai szintû elõadást kezdett tartani mûvészetrõl, életérzésrõl, ars poetica-ról, akkor egy kissé meghökkentem. Aztán amikor a gitártokján látható lett a felirat, hogy ezek a húrok a fasiszták végzetét jelentik, - vagy valami hasonlót, - akkor meg elmosolyodtam."

A tartalom és a forma egysége mellett nyilvánvalóan rendkívüli fontosságú a kontextus, amelyben a befogadó a mûalkotást értelmezi. Napjaink kontextusa egészen más, mint mondjuk Bob Dylan ifjúkorának kontextusa.

Todd Haynes szerette volna kihangsúlyozni ebben a filmjében, hogy Bob Dylan egy underground jelenség volt - ezért underground értelmezési formát választott interpretációja üzenetének közvetítõ közegéül. Ez egy posztmodern portré, amelynek legfõbb jellegzetessége, hogy rettentõen széttöredezett és hangulatokból építkezik, nem pedig történetileg tökéletesen hiteles epizódokból - ahogy azt számon kéred az ominózus esetben.

Ha ismerkedni szeretnél ezzel a formával, akkor Derek Jarman opuszait ajánlom nagyon, pl. a Caravaggio-t, a Marlowe-adaptációul szolgáló II. Edward-ot vagy a Wittgeinstein-t. Ezek a 80-as években készült filmek az elsõ posztmodern életrajzi filmek közé tartoznak - tele vannak anakronizmusokkal, de ez azért van, mert történelmen-kívüli idõben, térben, dimenziókban játszódnak. Ezért fordulhat elõ, hogy a Caravaggio-ban a kora középkor öltözékein át az olasz neorealizmus és a korhû Caravaggio-i korabarokk hangulat megidézése mellett, megjelenik a bíborosok kezében a számológép vagy a késõ reneszánszba oltott 80-as évekbeli new wawe.

És ez a film 1986-os.

Ehhez képest ez a munka 2007-es, viszont sokkal kevésbé forradalmi erejû. Itt a posztmodern kifejezetten visszafogott, hiszen Dylan sok az "I'm Not There"-ben (a cím is beszédes: "nem vagyok ott") megjelenõ alteregója maga Dylan, csak más néven.

A néger kisfiú pont nem, de ez egy posztmodern film: itt ez a néger fiú nem egy szó szoros értelmében értelmezett karakter, hanem egy posztmodern impresszió, egy gondolat, vagy inkább gondolatsor megfogalmazódása nyomán történõ testet öltése. A karakterek, a figurák itt hallatlanul és több szinten szimbolikusak, szóval DIREKT módon értelmezni õket, ahogy te tetted, amolyan szarva közt a tõgyét jellegû, kontextusából kiragadott, ergo hiteltelen megoldás.

Ez egy ilyen film - mert ilyennek kell lennie.

Amerikában értették, tetszett az embereknek - ott tisztában vannak Dylan életrajzának elemeivel és tudják, hogy mi mit jelent. Õk értették a filmet. Mindenki értené itt is, hogy ha úgy lett volna tárgyalva, ahogy ehhez azt tenni kell. Régen voltak beszélgetések bizonyos filmek vetítése elõtt és után, hogy könnyebbé tegyék megértésüket.

Ez a film pont ezt igényelte volna.



"nem tudom, mikor és hogyan lehet ezt a hiányt bepótolni."

Jobb idõkben beadványt lehetetett ilyenkor írni, amelyben fel lehetett volna hívni a köztévé figylemét erre a problémára - arról nem is beszélve, hogy azokban a jobb idõkben csak egy csatorna volt, szóval egy egész ország háborodott volna fel rajta. Igaz viszont az is, hogy akkor ilyesmi sokkal kevésbé történt volna meg, mint manapság.

Egyébként pedig, a megoldás nagyon egyszerû: meg kell szerezni az eredeti, angol nyelvû és magyar feliratos verziót (nekem például, ha nagyon kell, történetesen meg is van, kiváló minõségben). Ha pedig ne adj Isten nagy torrenthuszár volnál, akkor végképp nem értem, mi a probléma...

Ezt a filmet így bemutatni ma, Magyarországon, egy hamvába holt vállalkozás.
Vártam a filmet, megpróbáltam elõítéletek nélkül, mások véleményét figyelem nélkül hagyva odaülni a képernyõ elé, és sajnos, szinte csak negatív dolgokat tudok mondani.
Elöljáróban el kell mondanom, hogy Bob Dylan hangszeres zenészként értékelhetetlen, zeneszerzõként teljesen jelentéktelen, senki sem tud eldúdolni egy Bob Dylan által írt melódiát, slágert, vagy örökzölddé vált dalt, mert ilyen nem létezik. Általában minden számában néhány akkordra jól-rosszul eldünnyögött, egyszerû dallam van, ami csak arra kell, hogy zenének lehessen nevezni a munkáit.
Viszont, nem is ezért szeretjük.
Ami miatt õ egy megkerülhetetlen jelentõségû ikonja a 60-as évek forrongó, lázadó, új utakat keresõ, meg nem alkuvó nemzedékének, az a szöveg. A szövegeinek, a néhol, vagy inkább legtöbbször irodalmi színvonalú és jelentõségû dalszövegeinek köszönheti, hogy ma õ Bob Dylan.
Ezzel el is érkeztünk a mondanivalóm lényegéhez. Most jön a beugrató kérdés:
Hogyan, milyen formában adta le a televízió ezt a filmet, amelynek az lett volna a feladata, hogy az átlag magyar nézõvel megismertesse Bob Dylan korszakos jelentõségû, egy egész nemzedék számára megkerülhetetlen, a hatvanas évek amerikai mûvészetére, életérzésére rendkívül erõs hatással bíró munkásságát, életútját, vívódásait, útkereséseit kifejezõ dalszövegeit?
Eltaláltátok! Ezeket a szövegeket a tv úgy mutatta be, hogy nem volt alattuk magyar felirat!
Az egész film alatt hallható, az összes epizódon, kisebb-nagyobb jelentõségû történésen átívelõ, és azokhoz szorosan kapcsolódó, azokat kifejezõ, alátámasztó Bob Dylan dalok egyetlen szövegét sem fordították le a magyar nézõk számára!
Ez - szerintem - olyan mértékû szakmai hiba, hogy szavakat is nehéz találni rá.
Bevallom, nem tudtam végignézni a filmet, pedig vártam. Nagyon jól ismerem és szeretem az akkori amerikai irodalmat, a filmeket, a dzsesszt különösen, aztán a blues, a beat, a rock és társai is a kedvenceim.
És ezt a filmet mégsem tudtam végignézni. Nagyon sokáig néztem, de a kezdetektõl ellenérzéseim voltak vele kapcsolatban.
Amikor a kis néger gyerek felkapaszkodott a tehervonatra, és az ott utazó két hobónak akadémiai szintû elõadást kezdett tartani mûvészetrõl, életérzésrõl, ars poetica-ról, akkor egy kissé meghökkentem. Aztán amikor a gitártokján látható lett a felirat, hogy ezek a húrok a fasiszták végzetét jelentik, - vagy valami hasonlót, - akkor meg elmosolyodtam.
Valahol olvastam, hogy az amerikai feketék döntõ többsége a fasizmus kifejezést nagyon sokáig, majdnem hogy napjainkig nem ismerte, nem is hallott róla. A rendezõ azt akarta elhitetni a nézõkkel, hogy egy kis tanulatlan fekete gyerek 1959-ben ilyen feliratot irt a gitártokjára? Jaj istenem, az a fránya lóláb ne lógna ki ennyire!...
Ezen túl lépve, az egész filmet egy hozzáértõ, empatikus stábnak kellett volna gondoznia, az átlag nézõ ismereteit figyelembe véve összeállítania, itt-ott apróbb magyarázatokkal, narrátori segítséggel, és fõleg, Dylan dalai alatt feliratozott, mindenki számára érthetõvé tett szövegekkel.
Úgyhogy, azt kell mondjam, egy emblematikus mûvész életének, munkásságának bemutatását szalasztotta el a tv, és nem tudom, mikor és hogyan lehet ezt a hiányt bepótolni.

Jó jellemzés, és gyönyörû film, mindenkinek ajánlom, aki képes elszakadni a cuki kisgyerek-ragyogó tehetség-népszerûséggel járó nehézségek nézõkímélõ pályaívtõl.
Sajnos Haynes nem tudta ezt a csapongó szabadságát megõrizni a Mildred Pierce-sorozatban (ami ettõl még jó adaptáció, akarom mondani illusztráció)...

Sztem a következõ dolgok szükségeltetnek a film megértéséhez:

- Martin Scorsese 2005-ös, a Bob Dylan-dosszié c. dokumentumfiljének ismerete
- Némi kreativitás
- Ezen felül legfeljebb nagyon kevés háttértudás, ami kitölti a fennmaradó hézagokat.


Haynes nem olyan filmet csinált Dylanrõl, hogy "na idefigyelj, most elmagyarázom neked, ki ez a fickó". Ez egy posztmodern, szétszabdalt narrációjú alkotás: nem azt mutatja be, hogy ki volt Bob Dylan (persze ilyen film nem is létezhetne), hanem azt, hogy egyes idõszakaiban mit adott magából, illetve hogy honnan jött, hogyan jöhetett és hová juthatott volna.

A klasszikus, közismert Bob Dylan-képet valóban a sokak, még a filmet markánsan bírálók által is dícsért Blanchett brilliáns alakítása által fémjelzett történetszál adta vissza a legjobban: az odamondogatós, rezignált, kiábrándult, a hatvanas évek második fele óta a közönség indulatainak mindinkább kitett, ám megalkudni, változtatni nem hajlandó figurát, aki azon a koncerten született, mikor elõször adott elõ számokat kísérettel, Newportban, 1965-ben.

Egyszerûen mesteri, ahogy a film pl. bemutatja, hogy Bob Dylan szinte dokumentumfilmes interpretációban porezentált korai idõszakbéli-alteregója, Jack, akit ugye Christian Bale játszik, hogyan megy át abba a Bob Dylan-be, azaz Jude Queen-be, amelyet az eszköztelen, egyszerû folk-zene rajongói csak "Júdásnak" neveztek azon az 1965-ös londoni fellépésen, amely egyébként szintén szerepel a filmben (még Jack veszi elõ a gitárját de már Jude az, aki komoly "kísérettel" tüzet nyit a tömegre egy géppuskával). S az már csak hab a tortán, hogy e Jack karakterén keresztül Haynes bemutatja azt is, hogy mi lett volna Dylan-bõl, ha a newporti fesztiválon nem izzítja be elsõként a világon az elektromos zenét kíséret gyanánt - ld. a film vége felé a vallási õrület-részt.

És ez csak egy rétege ennek az elképesztõen összetett filmnek, amelynek mélységeit szépen érzékeltették a színészek (és nem csak a profik, mint Gere, Gainsbourg, Ledger vagy Bale - mindenki más is. Szinte érezni, hogy ez a film tiszteletbõl építkezik - minden boróngóssága ellenére az egész egy nagy örömzenélés úgy, ahogy van).

Igen, ez a mozi valóban összetett és ebbõl következõen nem azoknak készült, akiknek lövésük sincs arról, ki volt Dylan.

Sajnálom.

Ez van.

Az Aeneis-ben sem magyarázza túl Vergilius, hogy melyik isten meg hérosz kicsoda, mert ezek evidenciák.

Ha valaki, Dylan korunk alapmûveltségének része, hiszen ott volt azok között akik megszülték az új kor új zenéjét, még ha erre az establishment azóta rendesen rá is tenyerelt.

Õ korunk mitológiájának a része, szvsz ismerni kell és kész. Legalább is annyira, hogy nagyjából befogadhassuk ezt a filmet.

Kell?

A fenéket kell.

Hisz semmi sem kötelezõ.

Csak éppen akkor ne csodálkozzunk, hogy csak álmosan és értetlenül pillogunk, hogy ha belefutunk ebbe az opuszba.

Fegyelmezetten végignéztem a filmet. Todd Haynes nem vette komolyan a közönséget. A koncepció hiánya a filmet nagyon zavarossá, gyengévé teszi. Rossz.

aki egy klasszikus dokut akar Dylanrõl nézni, az ebbe a filmbe bele se kezdjen... ez nem a száraz tényanyagok közlésérõl szól.

FOS LESZ