Igen, Andrew Matthews említette, hogy a sportolók mindegyike gyakorol fejben is; például egy tornász vagy atléta egy gyakorlat elvégzése elõtt hosszasan ácsorog és "összpontosít"; gondolom, fejben még lejátssza, hogy mit is fog csinálni. Éppen azért, mert ez nagyon fontos, egyáltalán nem mindegy, hogy mivel töltjük meg a fejünket, amikor csak "nézünk ki a fejünkbõl", amikor bambulunk vagy agyalunk valamin. Mert egészen pontosan arrafelé fogjuk kormányozni az életünket, amit elõtte a fejünkben lejátszottunk. Afelé közelítünk, amire összpontosítunk. Ha olyasmire összpontosítunk, amit NEM akarunk, akkor is arrafelé megyünk, hiszen az agyunk csak azt érzékeli, amire gondolunk; és ha nem arra gondolunk, amerre tényleg menni akarunk, amit tényleg el akarunk érni, akkor az agy honnan tudná, hogy mi felé kéne a "kormányt fordítani"? Nagyon fontos, hogy tényleg azzal töltsük meg a fejünket, ami felé valóban igyekszünk; és nem azzal, amit el akarunk kerülni.
Egyébként szerintem egyáltalán nem könnyû olyan célt találni, amit valóban el akarok érni. Már vettem részt olyan elõadáson, ahol ilyesmirõl beszéltek, és kiadták feladatként, hogy akkor most mindenki írja le a céljait, amit el akar érni az elkövetkezõ napon, héten, hónapban, évben, öt évben. Szerintem semmit se csináltam meg abból, amiket leírtam. Maximum az egészen rövid távú céljaimat értem el, de talán még azokat sem. Mert egészen más vágyakat megfogalmazni, mint célokat kitûzni. Például ismerek egy nõt, aki folyton le akar fogyni. Nem kövér, csak molett, de állandóan a fogyókúrán jár az esze, erre gondol és mindig errõl beszél, mégse fogy le soha. Vagy mondjuk kitûzhetem magam elé célként, hogy minden nap egy órát futok/tornázok - egészen biztos, hogy nem fogom megcsinálni, legfeljebb vádlom érte magamat, hogy milyen lusta disznó vagyok, hogy még erre se vagyok képes. De mégse csinálom meg, akármilyen sokat is gondolok rá. És szerintem azért nem, mert nagyon sokszor, amikor "célokat tûzünk ki", valójában azt fogalmazzuk meg, ami szerintünk a külvilág elvárása felénk. Ezek pedig a számunkra csak vágyak maradnak: ennyit és annyit keresni, így és úgy kinézni, ezt és azt felmutatni, elérni, bebizonyítani, túlszárnyalni, legyõzni. Ez mind csak a külvilág elvárása, akár megfogalmazzák a számunkra, akár mi gondoljuk, hogy elvárják tõlünk. De hogy valójában mi a saját célunk.... arra szerintem nagyon nehéz rátalálni. Ha már megvan, akkor viszonylag könnyû figyelni rá. Addig meg majdnem tökmindegy, hogy mire összpontosítok, mert bármi is az, nem én vagyok, nem az én célomért küszködök, hanem valamiért, amit rámpakolt a külvilág.
Ami tényleg a miénk, arra könnyû figyelni. Erre nagyon jó példa a fejbeni gyakorlásod. Nem érezted kínnak és nem társult vádlással, önkínzással. Az általam említett fogyókúrára vagy rendszeres futásra való gondolás viszont tele van kárhoztatással. És a kárhoztatás, vádlás alól soha nincs felszabadulás. A saját célom viszont felszabadít akkor is, ha még egyáltalán nem értem el, csak tartok felé. Arra gondolni is jó, afelé tartani is jó, az igazán inspirál és miatta tényleg összeszedem magam. Sok ember számára például egy gyerek ilyen igazi célként tud mûködni. Ezért mutogatják szívesen a képét, ezért rendelnek szívesen alá neki sok mindent. Persze ez most csak egy példa arra, hogy az agy miképp áll rá a célirányos mûködésre. A fejbeni gyakorlás egy másik jó példa. Mindenesetre minden cél elõször a fejünkben van, és onnan áramlik ki a fizikai valóságba. Ha a külvilág ültet belénk egy célt (mint az Eredet c. filmben vagy abban a manipulációról szóló dokumentumfilmben, amit Joccer ajánlott, és ahol a PR szakma kialakulásáról volt szó, például hogy szoktatták rá a nõket a dohányzásra azzal, hogy az "felszabadítja" õket) - azt is elõször a fejünkbe ülteti el, és onnantól kezdve azt hisszük, hogy az a sajátunk. Nagyjából így lehet megkülönböztetni a kívülrõl importált célokat és a saját céljainkat egymástól, ahogy leírtam. A saját cél nem kárhoztat, hanem felszabadít, örömmel tölt el, felemel, segít abban, hogy megerõsödjünk és egyre jobb legyen az életünk. A vírusként ránktelepedett céloktól viszont olyan lesz az életünk, mint egy mocsár. Minél jobban alávetjük magunkat egy tõlünk idegen célnak, annál nehézkesebbek és nyomorultabbak leszünk. Na és hát persze arra akarok kilyukadni, hogy a politika semmi mást nem tesz, mint tõlünk idegen célokkal nyomorít meg. Erre jó, másra nem. Éppen ezért abban is biztos vagyok, hogy minden politikusnak nagyon nehéz az élete, óriási terheket cipel és szörnyen le van fáradva. Csak akkor könnyebbülne meg, ha önmagának találna ki saját célokat, és azokat igyekezne megvalósítani. A politikusok pont olyan nyomorult emberek, mint bárki más, aki tõle idegen célok rabszolgája.
Na, ez most pont nem nagyon volt válasz arra, mait írtál, de mindegy. Legalább volt benne politika. :)

Szóval nem vagy kopasz.

Sajnos nem találtam rám vonatkozó elemzést, mivel én összecsukott szárnyakkal, fejjel lefelé lógva alszom.
Elég csúf diszkriminációnak tartom, hogy az én alvási pozíciómat negligálták a kutatók. Meg vagyok bántva, nem is kicsit.

Na, Szegedi Csanád után itt egy újabb jobbikos agyvihar: http://mno.hu/ahirtvhirei/valasztas-vascsovel-tamadtak-az-egyik-jelolt-fiara-tiszavasvariban-1114181 "A támadót – aki egy közeli település jobbikos képviselõje – a rendõrség elõállította. A 62 éves tiszadadai férfit felfegyverkezve elkövetett garázdaság gyanúja miatt állították elõ." Nem azt mondom, hogy a jobbikosok bárkinél is rosszabbak; de sajnos õk se jobbak másoknál. Õk sem tudnak szebb jövõt teremteni, sajnos.

"Én amikor még írtam scifi novellákat, amelyek meg is jelentek, akkoriban elég sokat jártam scifi klubokba, országos találkozókra, és ott láttam, hogy többek között milyen sok sérült ember kedveli ezt a mûfajt, aminek talán az lehet a magyarázata, hogy ha valaki olvassa ezeket a történeteket, akkor arra az idõre el tudja felejteni a saját testi-lelki problémáit, tulajdonképpen belemenekül egy elképzelt világba, ahol esetleg õ lehet a legyõzhetetlen hõs, a tökéletes külsejû, fizikumú fõszereplõ, akinek minden sikerül, aki megkaphatja bármelyik nõt, aki sikeres, minden helyzetbõl ki tudja vágni magát, és a legfantasztikusabb, legéletveszélyesebb kalandokat is anélkül élheti át, hogy akár a legkisebb hajaszála is meggörbülne."

Ezt a képet muszáj még egyszer belinkelni :)

A képzelet vagy intuíció nem biztos, hogy pusztán illúzió. Hiszen nagyon sok olyan illúzió van, amivel a fizikai világban szembesülünk. Megismerünk valakit ténylegesen, mégsem ismerjük meg, mert vagy õ hazudik magáról vagy mi csapjuk be magunkat vele kapcsolatban. http://www.youtube.com/watch?v=TLSEj1_ZxAA - ebben a videóban pont az volt, hogy a "valósággal" lehet a legjobban becsapni; mert azt fogadjuk el valóságnak, amit LÁTUNK. akinek jó az intuíciós képessége, az nem kis elõnyt élvez, mert könnyeben képes kiszúrni a hazugságot, hiszen kevésbé függ a kézzel fogható, érinthetõ, tapintható, látható valóságtól. Ami bizonyos esetben nagyobb illúzió, mint egy dél-amerikai szappanopera.
Egyébként érdekes, hogy te is ezt a közvetlenséget említed az olvasás fõ okaként, amivel az író közvetlenül neked mondja el a legbelsõbb gondolatait.
Az írásos kommunikáció elõnye szerintem éppen ez. Ha a "valóságban" találkozik két ember, akkor rengeteg idõnek kell eltelnie ahhoz, hogy tényleg arról kezdjenek el beszélgetni, ami valójában érdekli õket. Már ha egyáltalán valaha is eljutnak eddig. Ahhoz sok feltételnek kell teljesülnie, alkalmas körülményeket kell teremteni stb, különben a beszélgetés megakad a felszínen, a körülményeken, amik épp befolyásolják õket.
Írásban a külsõ körülményekkel nem kell foglalkozni, ott rögtön bele lehet fogni abba, ami igazán érdekel valakit. Írásban semmivel nem lehet elfedni a belsõt, írásban tényleg olyannak mutatkozik meg valaki, amilyen belül.
Például Goldie belinkelt egy videót arról, hogy férfiak mit szólnak Liptai Claudia regényéhez. És egy férfi azt mondta, hogy õ mást várt tõle, mert másmilyennek ismerte meg. De mibõl vont le ilyen következtetést? Nyilván abból, ami neki Liptaiból a képernyõn átjött.

Egyébként Andrew Matthews, akit már többször emlegettem, azt állítja, hogy egy képzeletben lefolytatott dolog pont olyan irányba fordítja az életünket, mintha az a valóságban történik meg. Tehát, ha valamit "csak" vizualizálunk, elképzelünk, attól is úgy változunk meg, mintha azt megtettük volna. Ezt a tanácsot nagyon érdemes olyan dolgokban megfogadni, amiknek a véghezvitele nehéz, kétséges, bizonytalan, sok buktatóval és kudarcélménnyel járhat. Képzeletben nem ér minket kudarc, képzeletben senki sem bánthat meg, senki sem támad hátba, senki sem nevet ki, nem gúnyolódnak rajtunk és nem csõdölünk be, nem gyõznek le, nem szenvedünk vereséget, nem utasítanak vissza és nem szégyenülünk meg. Képzeletben azt szokjuk meg, hogy amit csinálunk, az sikerül. Ezért, ha sokat gyakorlunk valamit képzeletben, akkor hozzászokunk a sikeresség élményéhez is – így aztán a valóságban is sikeresebbek lehetünk.
Erre Matthews hozott egy olyan kísérletet bizonyítékként, amit egy amerikai középiskolában folytattak le. Három csoport diák vett részt a kísérletben. A feladat a kosárra dobás gyakorlása volt. Mindhárom csoport teljesítményét megmérték a kísérlet elején. Ezek után egy hónapig folyt a kísérlet. Az elsõ csoport tagjai az alatt az idõ alatt nem gyakorolták a kosárra dobást. A második csoport tagjai attól kezdve egy hónapig minden nap egy órát gyakorolták a kosárra dobást. A harmadik csoport tagjai pedig egy hónapig minden nap egy órán keresztül vizualizálták a kosárra dobást; tehát képzeletben gyakoroltak. A kísérlet végén a kontrollcsoportnak romlott a teljesítménye; aki a valóságban gyakoroltak, azoknak bizonyos százalékban javult a teljesítményük; de a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy azoknak, akik képzeletben gyakoroltak, nagyobb mértékben javult a teljesítményük, mint azoknak, akik a valóságban tették ugyanezt.
Sok dolog van az életben, amit szeretnénk, de olyan sok nehézség és fájdalom áll az utunkba, hogy nem érhetjük el. Ilyenkor segíthet, ha azt, amit szeretnénk, de nagyon félünk tõle, elképzeljük. Lehet, hogy ha sokat gondolunk rá, a valóságban is megtesszük. Például én biztos vagyok benne, hogy a 127 óra hõse, amikor félájultan várt a szikla alatt, egy idõ után másra sem bírt gondolni, csakhogy a legszívesebben levágná a kezét, hogy kiszabaduljon. És erre annyit gondolt, hogy végül minden ellenérzése elgyengült, és meg is tette. És kiszabadult, életben maradt. A Biblia szerint a világot Isten a szavával teremtette. Vagyis a gondolataiból állt elõ. Azt is mondják, hogy az egész világ nem más, mint összesûrûsödött energia. Minden, ami látható, a láthatatlanból állt elõ; az anyagi világ nem más, mint a láthatatlan energia láthatóvá válása. Vagy nézzük a szexualitást – az is elõször fantáziában létezik. És amikor az agyban már eléggé kialakult egy fantáziaminta, akkor válik valósággá. A pedofília azért is olyan szörnyû bûn, mert a kisgyerek agyában semmiféle minta nem létezik a szexualitásra.

Tehát, a képzelgés semmiképpen sem haszontalan és nem biztos, hogy hamis illúzió (bár persze az is lehet, szó se róla). Mindenesetre szerintem az internetes beszélgetés elképesztõen kitûnõ alkalom arra, hogy az ember fejlessze az intuíciós képességeit. És ha belegondolsz, az összes vallás nagy súlyt helyez az intuíció fejlesztésére. Mindegyikben van meditáció vagy ima, és olyan gyakorlatok, amikkel a láthatatlan világra lehet megtanulni figyelni. Szóval, az eleve intuitív emberek ilyen szempontból nagy elõnyben vannak.
Nekem például nem jó a képzeletem, és ezért nem is szerettem útleírásokat vagy kalandregényeket olvasni, mert nem tudtam elképzelni, amirõl írnak. Sõt gyerekként sokszor azt se tudtam kitalálni, hogy mit játsszak, mert ahhoz is képzelõerõ kellett volna. Azt hiszem, én talán pont a saját gyér fantáziámat pótoltam az olvasással, mert az íróknak általában jó a fantáziájuk. Emlékszem gyerekkoromból egy nagyon értelmes fiúra, õ állandóan indiánosdit játszott, mert õ képes volt a valóságba is átvinni azt, amirõl olvasott, és olyan erõsen beleképzelte magát a sztoriba, hogy a valóságban is indiánnak érezte magát. Pont ezt csinálta Cseh Tamás is, van errõl valami legendás történet. A képzelõerõ óriási adomány.