Volt lézerblokkoló a kocsin? (Gondolom, volt).
Túllépte a megengedett sebességhatárt? (Gondolom, túllépte).
Kell ezért büntetést kapnia? (Gondolom, kell).
Nem tudom, ki volt az áldozat, csak annyit írtak, hogy egy 36 éves szentesi nõ. Szerinted direktice õt akarták kinyírni?

Lehetséges, hogy bizonyos szemszögbõl nézve ökörségek. Más szemszögbõl nézve iszonyúan fontosak.
A pénz, a kényszer, a szükség tényleg nagy úr. Ha úgy gondolom, hogy egyedül nem tudom fenntartani az életemet, akkor bizony nagyon sok mindent hajlandó leszek eltûrni a biztonságért cserébe. Itt most nem a kétkeresõs családmodell védelmérõl van szó, hanem arról, hogy a méltóságomat nem adhatom cserébe a biztonságért. A gyakorlatban sajnos majdnem mindenki lemond a méltóságáról, aztán azt legföljebb pökhendiséggel pótolja (mint Demcsák azokkal a bizonyos megalázó blogbejegyzésekkel, amik miatt nem lehetett kormányszóvivõ). Azt viszont, hogy valami módon ne lehessen nagyon csúnyán megalázni, csak akkor kerülhetem el, ha nem kerülök függõ, kiszolgáltatott helyzetbe valakitõl, tehát ha mindig tudom, hogy bármikor felállhatok és elmehetek, ez a szabadságomban áll. Namost ez az az állapot, ami szinte lehetetlenül nehéz elérni. Mert már eleve a munkahelyen is függõ és megalázott helyzetben van a legtöbb ember, ott is lemond a méltóságáról a biztonságért cserében, és rengeteg olyasmit eltûr, amit talán nem volna szabad. Ha pedig már gyerekek vannak, ha adósságok vannak, ha nincs hová menni az egyetlen kis lakásból stb... akkor ez mind olyan erõs csapdahelyzetet teremt, amibõl már akkor sincs kitörés, ha egyébként mindkét fél dolgozik. A túlélésért cserébe akkor is lemondanak minden méltóságról és megpróbálnak eltûrni mindent. Valójában az egy jó célkitûzés, hogy a nõ legyen szabad arra, hogy megõrizhesse a méltóságát és ne tegye vásári alku tárgyává magát, ne legyen belõle árucikk - csak ezt egészen más módon kell megközelíteni.
Mert a probléma általános kialakulásának lépései nagyjából ezek:
- Pontosan nem tudom, mit akarok az életben. Mondjuk boldog lenni. Állítólag a párkapcsolatban lehet megtalálni a boldogságot. És állítólag ez majd kialakul, ha sokat gyakorlom. Jó, rendben, akkor gyakoroljuk!
- Egyre-másra gyakorlom az elkötelezettség nélküli, laza, szabad kapcsolatokat, amikbõl még bármikor kiszállhatok. Valami nem stimmel, nem tudom pontosan, mi hiányzik. De a kapcsolatok legnagyobb része egy bizonyos idõ elteltével kezd unalmassá, lapossá válni, és nem tesz boldoggá. Mi a teendõ? Meddig keressünk tovább? Jönnek az újabb jótanácsok: a párkapcsolatokban bizony meg kell alkudni, kompromisszumokat kell kötni, el kell viselni a másikat, mert mindenkinek megvan a maga bolondériája. És a legütõsebb jótanács: a párokat leginkább a gyerek köti össze.
- Nosza, rajta. Rengeteg nõ megcsinálja azt, hogy ha azt látja, a férfi bizonytalan, a kapcsolat állóvíz és nem halad elõre, vagy már épp halálosan unalmassá vált, akkor gyorsan teherbe esik, hogy ezzel "segítsen" dönteni (persze ezt a lépést már megelõzte egy rakás más manipulatív kis trükk, amivel a férfinak "segített" dönteni, mert egyébként a világvége is elmúlik, mire ez a mafla egy lépést is tesz...) Szóval hipp-hopp, a gyerekvarázslóval bebetonozódik a kapcsolat, a gyerek majd segíti az elkötelezõdést, és majd szépen kialakul minden stb.
Csakhogy a férfi sohasem fogja meghozni azt a döntést, amit nem engedtek neki meghozni még az elején. A nõ idáig mindent eldöntött helyette, és eztán is ezt teszi.
- Amíg rá nem jön, hogy õ ezt nem bírja. Egy idõ után rádöbben, hogy minden teher õrajta van, legalábbis sokkal több teher, mint a férjén. És ilyenkor jajveszékel, sipákol, ordít, veszekszik, csapkod, verekszik, ilyenkor feministává válik és mindennek lehordja a semmirekellõ férfit. És a végén kimenekül a házasságából, és meggyõzõdik róla, hogy milyen jó, hogy a nõk munkába állhattak és karriert építhetnek, kiteljesedhetnek, hiszen õ sokkal többet ér annál, mintsem tovább mossa egy majom büdös gatyáit.
És soha nem ismeri el a saját felelõsségét, nem fogja belátni, hogy saját magát kormányozta bele ebbe az élethelyzetbe, errõl senki más nem tehet, csakis õ maga.

De van egy másik út, amire engem Sherry Argov könyvei tanítottak, mindenkinek ajánlom, neked is, szerintem nemcsak "csajok"-nak hasznos ezt tudni. A másik út az, hogy a magam számára én vagyok a legfontosabb, pont. Nem mások kiszolgálása a legfontosabb feladatom, hanem a saját életem megélése. Az életemet akkor és úgy osztom meg mással, hogy közben tudnom kell, alapvetõen soha támaszkodhatom másra, csakis magamra; ezért soha nem foszthatom ki magamat azért, hogy másnak adjam az erõmet, és cserébe tõle viszonzást kapjak - nem; alapvetõen mindig csakis magamra számíthatok, és másnak csak annyit adhatok magamból, ami engem még nem ránt ki a saját egyensúlyi helyzetembõl. Ezért természetesen arra kell törekedni, hogy egyáltalán megtaláljam a maga egyensúlyi helyzetét.
A férfiak ezt a gondolkodást sokkal inkább ismerik, õk sokkal inkább tisztában vannak azzal, hogy az életben alapvetõen arra számíthatnak, amit õk maguk érnek el - pontosan, éppen ezért haboznak annyit az elkötelezettség vállalásával. A nõ számára az önállóság megtanulása nem egyértelmû cél, mert a nõ annyira kapcsolatközpontú, hogy számára mindenre a kapcsolat a megoldás; tehát ha a férfi vonakodik a kapcsolat tekintetében, akkor "bele kell segíteni", pontosabban bele kell lökni. Ezzel persze a férfi elveszti az egyensúlyát, de nég ezek után is sokkal inkább arra fog ösztönösen törekedni, hogy megtalálja az egyensúlyt - és minden terhet, ami õt nem segíti az egyensúlynak az elérésében, a nõre fog hárítani, aki továbbra is azt hiszi, hogy a kapcsolat a minden, az a kulcs, aminek a megjavításával minden megjavul, és úgy erõlködik, hogy majd beleszakad, és tele lesz gyûlölettel és haraggal a semmirekellõ férfi iránt.

A megoldás az, hogy elõször a nõnek is meg kell találnia a saját egyensúlyát, illetve törekednie kell rá, hogy megtalálja. Neki is meg kell találnia azt, ami leköti, ami a FÉRFINÁL IS JOBBAN érdekli (ez sem egyértelmû a legtöbb nõ számára. Pont a kapcsolatorientált agy miatt a legtöbb nõ számára a legérdekesebb dolog a világon a férfi. Annál hogy lehetne bármi is fontosabb?) Tehát a nõknek sok szempontból nehezebb megtanulni magukra koncentrálni, az életüknek értelmet találni (mármint a férfin kívüli értelmet); kevésbé kapcsolatközpontúnak lenni, nem a kapcsolattól várni mindent. Tehát meg kell tanulniuk kicsit "felfedezni" magukat, a maguk képességeit, érdeklõdését stb. És ha ezzel törõdnek, akkor nem fogják a férfit idõ elõtt belekényszeríteni, belerángatni egy olyan mocsárba, ahol mindkét fél talajtalan, bizonytalan. Amíg azzal törõdnek, hogy megtanuljanak egyedül is boldogulni, addig megtanulnak várni és megengedni a férfinak, hogy a maga útját járja.
Ha ezt nem tanulják meg, akkor keresztülmennek egy több évtizedig tartó nyomorúságos, boldogtalan, viharos kapcsolaton, és rengeteg keserûség után egyedül maradva kell nekiállni ugyanezt megtanulni. Mert ezt meg kell tanulni mindenkinek és kész. Az önállóság mindenki számára kijelölt életfeladat.
És bizony ehhez, vagyis az önmagamért való felelõsségvállaláshoz, autonómiához, önállósághoz hozzátartozik az a két feltétel, amirõl írtam - mind az, hogy valamennyire képes legyek magamról gondoskodni, mind az, hogy megtudjam és megtapasztaljam, hogy miféle képességeim és érdeklõdésem van, és ezt gyakoroljam is. Lehet, hogy leginkább a porszívózás és a gatyamosás érdekel; de akkor sem árt más dolgokat is kipróbálni, mielõtt az életem kiteljesedik a porszívó és a mosóteknõ mellett.
Pl. ezek a nõk találtak valamit, amiért igazán lelkesedni tudnak: http://www.youtube.com/watch?v=r30VGEd53SQ
http://www.youtube.com/watch?v=asyggFWFffA
http://vallalkozoi.negyed.hu/vnegyed/20120524-video-az-emmi-neni-vezette-libal-optikarol-ami-160-eve.html
Nem azt mondom, hogy egyetértek velük; de az õ szellemi frissességüket és életörömüket, életerejüket az táplálja ennyire hosszú idõn át, hogy van valamiféle autonómiájuk, lelkesednek, van saját céljuk és valamiféle biztonságuk, belsõ egyensúlyuk.

Hmm..., hát még nem, mert nincs a birtokomban terepjáró, de majd szólok, ha sikerül szert tennem egy ilyenre.:) Aztán majd begurulok vele a városba, ahol ledudálok minden nálamnál kisebb kocsit, a gyerekek meg majd tépik egymás ruháját a hátsóülésen, amit én elõzõleg kimostam az intelligens mosóporral, majd egy coccolino nevû édes mackó kiöblített, végül pedig bekanyarodunk egy gyorsétteremhez, hogy odabenn befaljunk két hamburgert, megigyunk egy vödör colát, és ahol minden használhatatlan játékfigurát megveszek nekik, hogy még véletlenül se kelljen velük játszani és foglalkozni.:) Csudijó lesz nekünk, nem?:D

Nem lehet, hogy a férje van rossz hatással Janicsra? Nem tudom, persze, csak olyasmit olvastam, hogy eddig ez a család úgy lakta végig Európát, mint a vándorcigányok. Voltak õk már mindenféle nemzetiségûek. Nem lehet, hogy õk vették rá a hazudozásra?