Neked is akad egy kép :)
Ha elolvasod azt az alábbi hozzászólást, amit agariknak címeztem, és arra jutsz, hogy ahá, hiszen errõl van szó, te azért nem tudsz kötõdni a magyar identitáshoz, mert az téged nem tesz boldoggá, akkor visszakérdeznék - milyen közösségi célt tûzött ki eléd a magyarság, aminek az elérésében való munkálkodás akadályoz a boldogságod elérésében; és miben akadályoz az egyéni boldogságod elérésében az összmagyar közösség? Biztos, hogy az akadályoz és nem más?

És még valami. Neked is a figyelmedbe ajánlok egy írót, Hugo Hartungot, már többször szóbahoztam. Õ egy német ember volt, 1902-ben született, átélt két világháborút, világgazdasági válságot, fasizmust, rettenetesen sok mocskot és ocsmányságot. De valamiért nem mondott le arról, hogy bízzon a németekben. Járt Magyarországon is, írt egy magyar témájú regényt is, arról is tudott, hogy ezt az országot mennyi nehézség és fájdalom érte - de valamiért nem mondott le arról, hogy bízzon a magyarokban. Senkit nem vetett meg, nem nézett le, nem vádolt és nem kárhoztatott. És úgy halt meg, hogy meglátta Németország virágzását és fejlõdését és gyógyulását; mivel bízott benne, meg is látta. Sõt, azt is meglátta, hogy Magyarország is fejlõdik és gyógyul. Bízott benne és meglátta. Nekem borzasztóan érdekes volt a szövegeiben azt érezni, hogy mennyire nem vádaskodik, nem keres bûnbakokat, mennyire csak a hétköznapi, józan életre és az elérhetõ boldogságra koncentrál, még a fasizmus kellõs közepén is; a rezsim nem tudta megakadályozni õt abban, hogy az egyéni életében el ne érje a boldogságot és a beteljesülést. Ha valaki sokat gondolkozik a szövegein, akkor sokat tanulhat belõlük.
Azt mondtad, te nagyra tartod Marxot, nagy filozófus volt... nos, ez a szerzõ is filozófus volt. Ha érdekel a filozófia, az irodalom, a németek és a filmek, akkor ez a két kisregény pont neked való, mivel mindkettõbõl készült film is.
http://bookline.hu/product/home.action?id=2101014493&type=10&_v=Hugo_Hartung_Piroska
http://moly.hu/konyvek/hugo-hartung-csodagyerekek

Azért erre még egy kicsit visszatérek, mert kissé bonyolult ez az egyén-közösség viszonya.
Tehát, ha te azt mondod: MI léptünk ki a világûrbe, MI hagytuk el a naprendszert, MI másztuk meg a Himaláját stb - akkor ez a fajta hozzáállás mennyivel különbözik attól, aki azt mondja - MI nyertünk nyolc aranyat a londoni olimpián? Mert szerintem a kettõ ugyanaz.
Persze, azt is mondhatod - de hiszen éppen te írtál az elõbb arról, hogy ha teszek valamit egy közösségért, akkor annak a közösségnek a tagjának érezhetem magam; épp az aktív cselekvés, a közösségben való részvétel, az értük való felelõsségvállalás tesz a közösség tagjává.
Oké, ez eddig rendben van.
De mégis - miféle közösség az, amit felsoroltál? "áttörtük a 80 km/h-t. Áttörtük a hangsebességet. Megkerültük a Földet. Megmásztuk az Olympost. Eddig kib*szottul az jött be ha leszartuk mi "lehetetlen", és szembeszálltunk a végtelen, fagyos ûrrel."
Akik ezt csinálták, az miféle közösség? Hogyan tudnád definiálni? Hiszen ezek egymástól meglehetõsen eltérõ események. Más korban, más helyszínen, más szereplõk részvételével történtek meg. Mi köti õket össze? Kik azok a MI? Mondjuk - az EMBERISÉG? Mert akkor ez azt jelentené, hogy akik a földön maradnak, tehát a lelki szegény keresztények, azok nem az emberiség tagjai. Vagy esetleg fordítva - akik ezeket az eredményeket elérték, azok nem az emberiség tagjai, mert az emberiség tagjai a lelki szegények? Vagy van az emberiségen belül egy szûkebb, jól definiálható közösség, akikre gondolsz? Kik azok? És te milyen módon vagy ennek a közösségnek a tagja? Mennyiben vállalsz felelõsséget értük?
Mert amilyen felelõsséget, eredményt ehhez a közösséghez te egyénileg hozzáteszel, az lesz a te SZEMÉLYES EREDMÉNYED, és a te SZEMÉLYES SORSOD. Teljesen mindegy, hogy a közösség egy másik tagjának mi lesz a sorsa és az eredménye a késõbbiekben, az nem változtat azon, hogy mi lesz a te saját személyes sorsod.
Mert persze, értem én azt, hogy azt gondolod - ha olyan eredményeket kell elérni, amikre egy-egy ember önmagában képtelen, akkor össze kell fogni, és majd egyvalaki sok másik hátán felmászva elérni azt, amiért sokan küzdöttek és az életüket adták. Mint mondjuk a csernobili katasztrófaelhárítók az életüket adták azért, hogy sok más ember életben maradhasson. Vagy sok hajós odaveszett, amire Vasco de Gama meg tudta kerülni a földet stb. Sok ember élete gyümölcstelen marad, de az erõfeszítések egyszer majd elérik az eredményüket, és utólag kiderül, hogy egyetlen kudarc sem volt valójában kudarc, csak egy nagyobb terv szükségszerû áldozata. Nos, ez így tényleg szépen hangzik, jó szöveg, csak az a kár, hogy háborúba és mindenféle õrültségbe pontosan így rángatják bele az embereket: a nagyobb közösség érdekeit kell nézni, le kell mondani az egyéni érdekrõl a közösség javára, fel kell áldozni önmagamat a közösség túlélése érdekében.
De mégis honnan tudjam, hogy mindebbõl végül mi sül ki? Honnan tudjam, hogy amirõl lemondok más javára, amit átadok más kezébe, hogy más gazdálkodjon vele, az majd hasznosan forgatja az én értékeimet,és jó célra használja õket? Pláne, ha az egész életemrõl lemondok, hogy helyettem más célba juthasson - honnan tudhatom, hogy jól tettem? És ha nem tettem jól, már nem lesz lehetõségem, hogy megbánjam és visszavegyem, amit adtam. Az már végérvényesen odalett.
Az pedig egészen nyilvánvaló, hogy gyakran elõfordul, hogy manipulációval, hízelgéssel, erõszakkal, hazugsággal, csalással rávesznek embereket arra, hogy valakik az õ saját egyéni céljaik szolgálatába állítsák a rászedett emberek erejét, és aztán ráfogják a vállalkozásra, hogy az nem egyéni érdek, hanem közösségi cél, amiben illik, sõt talán kötelezõ is részt venni!

Ezért szerintem mindig mérlegelni kell, hogy az az eredmény, amit egy közös projekthez én magam teszek hozzá, amit egy nagyobb cél megvalósítása közben én a magam számára elérhetek - az KIELÉGÍT engem? Megfelelõen BOLDOGGÁ TESZ? Örömmel és hálásan tudok meghalni, ha esetleg arra kerül a sor? Mert ha egy közösségi célért én úgy áldozom fel a saját egyéni életemet, hogy az közben engem nem tesz boldoggá és örömtelivé a saját egyéni életem szempontjából, akkor sürgõsen el kell gondolkoznom azon, hogy mit keresek ott; és azon is, hogy miképp szállhatok ki a projektbõl, hogy egyedül keressem tovább a boldogságomat.
Ez vonatkozik mondjuk egy szörnyû házasságra is, amit "a gyerekek kedvéért" tartanak egyben (értelmetlenül) - és vonatkozik egy olyan megaprojektre is, amirõl írsz, hogy elszelelni a földrõl a csillagok közé. Ha egy nagyobb szabású projektben, amiben nem csak én veszek részt, hanem mások is, ráadásul elõre látható, hogy nem én fogom learatni a babért, muszáj, hogy a saját részemet tekintve is teljesen elégedett és boldog legyek vele. Különben megette a fene az egészet. Például, a keresztényüldözések idején az egyes keresztények nem azért adták fel az életüket, mert arra számítottak, hogy ha elég sok embert kivégeznek, akkor egyszer majd csak abbamarad az öldöklés és eljön az "áttörés", és elfogadott vallássá válik a kereszténység; hanem azért vállalták a halált, mert külön-külön úgy döntöttek, hogy semmiképpen sem hódolnak be a hatalomnak és kész. Külön-külön arra jutottak, hogy nem lehetnének boldogok egy istentagadó rendszer részeiként. Tehát a vállalásuk egyéni volt és nem egy nagyobb terv része. Egyénileg döntöttek a sorsukról.

Mindenesetre, ha te egy közösségi célért feláldozod az egyéni életedet, és azt mondod, hogy a te egyéni életednek az a célja, hogy egyszer majd valamikor valaki elhagyhassa ezt a bolygót és valahol távol egy messzi galaxisban újrakezdhessen egy történetet - akkor szerintem nagyon rosszul gondolkozol. A te egyéni életednek az a célja, hogy TE MAGAD boldog legyél. Az a célod, hogy amit csinálsz, abban megtaláld a boldogságot és kielégülést, feloldódást és elégedettséget, békét és örömöt. Mindenféleképpen ez a cél és mindenféleképpen ezt kell megtalálnod; akár kapcsolódsz ezzel másokhoz, egy nagyobb közösségi célhoz, akár nem.
Mert ha te nem találod meg közben a boldogságot, elégedettséget, békét és örömöt, akkor az a közösségi cél NEM A TE CÉLOD.
Ez ennyire egyszerû.

És van itt még valami, amit gondolj át. Életed során kinek és miért mondtad már, hogy hiányzik? (Persze ezt nehogy leírd, csak gondold át). Mert akiknek a hiányát érzékelted már, azokhoz kötõdsz. Akik nem hiányoznak, azokhoz viszont nem kötõdsz.
Ha mondjuk most valaki hiányzik, és tegyük fel, mégis elmennél a földrõl, és itthagynád azokat, akiknek a hiányát már most is érzékelted, észlelted - akkor vajon mi lenne veled ott, ahonnan már nincs visszatérés?
Nem tudsz elszakadni azoktól, akik hiányoznak, mert valójában hozzájuk tartozol, természetes módon hozzájuk kötõdsz. Még ha elmész is, viszed õket magaddal a fejedben; és igen nagy bajba kerülsz, ha mondjuk az ûrben a fejedben másokhoz kötõdsz, mint akikkel éppen össze vagy zárva.

"Az õrülteket szeretem." Aha, látom, sok mindenkit szeretsz. Miben nyilvánul meg az õrültek felé a szereteted?
És az õrültek nem értelmi-érzelmi sérültek? Mert ha nem, akkor micsodák? A számodra mi az õrült definíciója? (Hiszen azt írod, különbözik az értelmi-érzelmi sérültekrõl, tehát az õrült nem értelmi-érzelmi sérült, vagyis így pont nem lehet definiálni). És egyáltalán hogyan állapítod meg azt, hogy valaki értelmi-érzelmi sérült-e vagy sem? Mihez képest sérült? Tehát mi az egészséges ember definíciója, és ki a mintaképe? Kihez viszonyítasz? (Mondjuk magadhoz?)

na oké, akkor neked is egy kép :)

És miben nyilvánul meg a szereteted? :)

Ami azt illeti, megkóstoltam a 99%-os lindt csokit, és rájöttem, hogy amit eddig valaha ettem, az nem csoki. Nem mintha szeretném a csokit, de ehhez képest minden más tényleg csak émelyítõ kutyulmányos pancs. Valaha talán ilyesmi lehetett az íze annak, amit az inkák fogyasztottak. Legalábbis ebbõl már ki lehet indulni, mondjuk egy epres milkából nem. (Persze ez itt nem a reklám helye, és meglehetõsen drága is, szóval mindegy).

Ezt nem értem. Korábban azt írtad, csak a lelki szegények maradnak itt, de MI TÖBBIEK KIRAJZUNK a csillagok közé. Egészen határozottan beleértetted saját magadat is. Most meg azt írod, hogy teljesen mindegy, hogy ki és mikor és hova és hogyan, de az a lényeg, hogy elmegy; és te azzal a reménnyel is megelégszel, hogy ezt majd valaha valamikor valaki valahogyan megteszi, és ezzel mintegy virtuálisan(?) téged is magával emel(?) Ez zavaros, nem látom az értelmét. És pont erre való a közösség? Mármint mire?
És ez a rész mit jelent? "Végül pedig: áttörtük a 80 km/h-t. Áttörtük a hangsebességet. Megkerültük a Földet. Megmásztuk az Olympost. Eddig kib*szottul az jött be ha leszartuk mi "lehetetlen", és szembeszálltunk a végtelen, fagyos ûrrel."
Ebbõl TE melyik eredményt érted el? Hogyhogy MI értük el? Kik azok a MI? Miféle módon vagy része azoknak a teljesítményeknek, amiket itt felsorolsz?
Amit írsz, arra egészen konkrétan van egy klasszikus vicc: Megy át a hídon az elefánt és egy egér. A híd nagyokat dördül. Megszólal az egér: Hallod, Fáni, hogy dübörgünk?
Attól te semmilyen módon nem válsz elefánttá, ha hallod az elefántdübörgést! Még attól sem, ha velük menetelsz át a hídon. Te nem vagy elefánt, és az elefántok nem visznek magukkal sehová, hanem eltaposnak, mint a szart, és még csak észre sem veszik.

Nos - a nagybácsi nem viccelõdik, hanem megpróbál pökhendi módon felsõbbrendûnek látszódni, amiért egy jó darabig nem itthon volt alkoholista, hanem egy "szerencsésebb történelmi fejlõdésû" országban. Az elbeszéléseiben városnyi méretû áruházak szerepelnek (amiket nem õ épített), tisztaság (amit nem õ tartott fenn), finom péksütemények (amiket nem õ sütött), minõségi cuccok (amiket nem õ gyártott). Ahhoz képest itt minden "Made in Hungary".
Egy másik rokonom is állandóan mások teljesítményeivel dicsekszik, arra vág fel, amit nem õ ért el.
Természetesen, ha a magyar identitást ilyesmi alapján kéne meghatározni, az nekem se tetszene. Mármint, hogy azért legyek büszke a magyarságomra, mert az olimpián nyolc aranyat nyertÜNK (de Janics Natasa persze már egyedül viszi el a balhét, most már csak hülye tyúk).
Szerintem az identitásnak nem az az alapja, hogy mások mit adnak nekem, milyen szolgáltatásokat szolgáltatnak az adott helyen, mások milyen eredményt értek el, amivel azonosulhatok és dicsekedhetek; vagy hogy mim van, mit örököltem az elõdeimtõl és mit tudok felmutatni ("Kinek mennyije van, annyit is ér").
A fentebbi két rokonom a saját semmirekellõségét palástolja azzal, hogy mások eredményeibe kapaszkodik, másokkal dicsekedik; ha ezeket elég sokszor ismételgetik, akkor egy idõ után már a magukénak ismerhetik el mások eredményeit, mintha azokat õk érték volna el. Pontosabban - nem semmirekellõk õk, csak szégyellik magukat, a saját kicsinységüket, jelentéktelenségüket. Õk is azt hiszik, hogy az ember annyit ér, amennyit fel tud mutatni.
Mivel a legtöbb ember ezt gondolja, így aztán roppant egyszerûen lehet manipulálni az értékítéleteket. Elég bizonyos teljesítményekre rámondani, hogy az zseniálisan nagyszerû, brilliáns, tökéletes, elképesztõ; míg más teljesítményekre azt mondani, hogy az semmi, nulla, szemét; ha valaki elég vehemenciával ismételgeti ezeket, akkor nagy tömegek el is hiszik.
Például, hogy Marx nagyszerû filozófus - miért nagyszerû filozófus Marx? Miért pont õ? Miért nem Kant, Hegel, Wittgenstein, Heidegger stb? Mennyire ismered a munkásságát? Én szinte sehogy, de azt azért mégis tudom, hogy amit létrehozott, meg amit õrá hivatkozva felépítettek, az összeomlott, mert hazugságra épült.

De visszatérve az identitásra. Szerintem az identitás abból fakad, hogy miért vállalok felelõsséget. Ha van egy környezetem - mire vagyok hajlandó érte. Ha van egy közösség, akikhez tartozónak vallom magam (lehet az akár egy baráti társaság is) - mit teszek meg értük. Például nemrég találkoztam egy idõs bácsival kutyasétáltatás közben. Hozott magával egy nagy zsákot, és útközben összeszedte a szemetet, azt mondta, már nem bírja tovább nézni. Nekem ilyen sose jutna eszembe, annyira hozzászoktam a szeméthez, hogy föl se merül bennem, hogy van értelme fölszedni. Annyira sokmillió példát lehetne hozni arra, hogy vajon felelõsnek érzem-e magamat a szûkebb-tágabb környezetemért, a közösségért, amihez tartozom, hogy kár is belekezdeni. Ha most gyorsan belegondolok, én elég felelõtlen és nemtörõdöm vagyok, nagyon sok tekintetben közönyös és érzéketlen. Persze valamit azért megpróbálok tenni másokért (bár mindig is inkább "virtuális" dolgokban voltam serény, mintsem gyakorlatilag, tevõlegesen) - mindenesetre, ha virtuálisan is, de ha valamit azért teszek meg, hogy egy közösségnek legyek a hasznára, akikért felelõsnek érzem magam, akkor máris biztos leszek benne, hogy tagja vagyok annak a közösségnek, a része vagyok.
Amíg nem teszek értük semmit, amíg csak elvárom, hogy a külvilág szolgáltasson nekem (lehetõleg extra, luxus szolgáltatásokat), és az igényeim mindig magasabbak maradnak, mintsem azokat az adott helyzetben ki lehetne elégíteni - tehát ha számomra csupán a bemenet a lényeg, a kimenettel nem törõdök - akkor mindig elégedetlen és bizonytalan maradok, akkor soha nem fogom azt érezni, hogy egy adott közösség tagja vagyok. Furcsán idegen maradok, és nem értem, hogy mások miért tartanak össze körülöttem - nyilván mert primitívek, túl egyszerû lények hozzám képest, nem érnek fel az én cizelláltságomhoz, megelégszenek egymás primitív társaságával...

Azt írod, vannak könyveid, zenéid, filmjeid, barátaid. oké. Mit teszel értük? A könyvekért, zenékért, filmekért hogy vállalsz felelõsséget? És a barátaidért? És legfõképpen, elsõsorban: a barátnõidért? Ráadásul többesszámban? A többes szám már eleve kizárja a felelõsségvállalást - vagy mégsem? Te tudod...

Adamnagygyal itt lejjebb magyar filmekrõl beszélgettünk, Adam említette a Tesó c. filmet. Az például egy kitûnõ példája az identitás vállalásának - a felvállalt közösség jelen esetben a "telep". A fõhõs miért tud azonosulni vele? Mert aktív tagja. Itt ezt csináltam meg azt csináltam, ez történt meg az történt... nem arra figyel, hogy a telep milyen szolgáltatásokat nyújt a számára, illetve amilyen szolgáltatás van, azzal teljesen elégedett ("Talán csak egy színház hiányzik, de inkább nem.") Hasonló film a Moszkva tér - a fõhõs ebben is azonosul egy szûkebb földrajzi területtel - és miért? Mert aktívan hozzáteszi a maga részét egy közösség életéhez; a hangsúly itt sem azon van, hogy a terület, a közösség milyen szolgáltatásokat nyújt vagy nem nyújt a számára. Vagy mondjuk a Kontroll - az is egy szûkebb területet, szûkebb közösséget mutat be, aminek a fõhõs aktív tagja; a lényeg itt is azon van, hogy õ maga mit tesz hozzá ennek a közösségnek a mûködéséhez, és nem azon, hogy a közösség milyen szolgáltatásokat nyújt a számára. Amíg arra figyelek, hogy én mit csinálok, én mit adok, én mit teszek hozzá a nagyobb egészhez, addig könnyebb odatartozónak látnom magam, könnyebb elviselni az esetleges hiányokat és megelégedni azzal, ami van. De ha teljesen passzívvá válok, ha én magam nem teszek hozzá semmit egy nagyobb egészhez, akkor rögtön felmerül bennem az idegenségérzet, a kívülállóság, a kritika, a lenézés, a megvetés.