Amit említesz, az a hízelgés. A hízelgés manipuláció, aminek a célja az érdemtelen elõnyhöz jutás. A hízelgés nem akar jót, a hízelgés rosszat akar. A hízelgõ nem mond igazat, a hízelgõ hazudozik. A hízelgés, a manipuláció, a hazudozás gonosz és nem jó.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a világban van gonosz, és az élet küzdelmes, sokszor nehéz és fáj és szenvedni is kell, hogy elérjük a céljainkat.
De nem mindegy, hogy mire koncentrálunk, mit teszünk meg végsõ célnak, mi az, amit mindennek a mélyén látunk, mint végsõ mozgatórugót.
Elmesélek valamit, és ez még mindig nem keresztény.
Szókratész azt állította, hogy Homer(osz) (ami szerintem a bibliai Gomer névvel egyenlõ, Askenáz apjának ez volt a neve) - hazudott arról, hogy milyenek az istenek. Mert Homérosz úgy állította be az isteneket, mintha azok gonoszok, kicsapongók volnának. De ez nem igaz, az istenek nem lehetnek gonoszok és kicsapongók; ez a beállítás, az efféle hazug mesemondás csak arra jó, hogy az emberek azt mondják maguknak - ha az istenek gonoszok és kicsapongók, akkor én miért ne legyek gonosz és kicsapongó? Én miért legyek jobb, mint az istenek?
Ezért Szókratész azt tanította, hogy Homérosz olvasását BE KÉNE TILTANI. Mert hazudik, és MEGRONTJA az embereket.
Ennek az lett a vége, hogy Szókratészt perbe fogták istenkáromlás miatt és kivégezték.
A mélyén ennek a történetnek az van, hogy legvégsõ soron mit gondolsz a világ lényegérõl - az gonosz vagy jó. Ha az istenek gonoszok, akkor a világ lényege a gonoszság, ez az IGAZSÁG, amihez neked is igazodnod kell. Ha pedig azt mondod - az istenek jók, akkor a világ lényege a jóság, ez az IGAZSÁG, és neked is ehhez kell igazodnod.
Szókratész a JÓról tanított, arra koncentrált. Nem lehet az embereket rávenni a jóra, ha nem mutatod meg nekik, hogy mi az. És nem tudod megmutatni, ha te sem tudod, hogy mi az. Meg kell ismerni a jót, aztán pedig másoknak is elmondani, bemutatni. Ha a rosszról beszélsz, akkor CSAK a rosszat ismered. A rosszat pedig mindenki megismeri, az nem "idegen" az "emberi természettõl". A jó viszont soha nem következik be automatikusan, pláne nem a rossz ismeretébõl. A rossz megismerésébõl nem fakadhat jó; jó csak a jó megismerésébõl következhet.
Aki tehát nem tanít a jóról, aki csak a rossz mélységeit mutatja be, az nem ismeri a jót; és ha nem ismeri, akkor nem áll a jó oldalon. Ez logikus.
Aki pedig elhazudja, letagadja a rossz mélységeit és hazug módon hízeleg, manipulál valami hátsó gonosz cél érdekében, és magát vagy a világot hízelgõen jobbnak állítja be, mint amilyen - nos, nyilván annál résen kell lenni. Ezért természetesen HASZNOS, ha megismersz pár trükköt, hogy milyen módokon csapnak be és kábítanak el, és mivel tesznek gyanútlanná, miképpen hazudnak. Például az Üzenet vagy Tóth Bálint révén megismertem pár trükköt, ezért nagyon hálás vagyok. Ezért tulajdonképpen hasznosak ezek a videók. Csak azt mondom - aki egyáltalán nem koncentrál a jóra, akinek arról egy szava sincs, az nem ismeri.

Nem, sajnos nem vettem észre a hasonlóságokat, de biztosan így van.
Ami az Alan Watt-videót illeti - elkezdtem nézni, és mivel az elsõ pár perc igazolta azt, amit elõre gondoltam róla, így egyelõre nem nézem meg (fáááradt vagyok). Azért még megpróbálom leírni, hogy mit gondolok róla 5 perc után, illetve fõleg látatlanul.
Az egyik: tudod, az az érdekes, hogy ha efféle konteós videókat nézek, akkor a hozzászólások között fel fog tûnni, hogy "na nehogy higgyetek már neki, õ is beépített, hitetõ, szabadkõmûves". Ezt olvastam már Drábikról, Szaniszlóról, a Zeitgeistrõl, Alan Wattról, Jesse Venturáról és a Piros Piruláról. Nem mintha sok konteós videót néztem volna meg - de ezek a beírások el is vették a kedvemet tõlük. Azon gondolkoztam, hogy ha ezek a "sötétség leleplezõi" maguk is a "sötét oldal" emberei, akkor tulajdonképpen mirõl lehet felismerni, hogy valaki a jó vagy a rossz oldalon áll-e? (Vagyishát mindentõl függetlenül azért nyilván fontos és jó dolgokról van szó ezekben a videókban, tehát sok mindent mindentõl függetlenül is szívesen megnéznék vagy olvasnék tõlük). De mégis - akkor most hová tegyem ezt az egészet és mit gondoljak minderrõl?
Egyelõre arra jutottam, hogy azt, hogy hová soroljak egy embert, leginkább az alapján dönthetem el, hogy a szövegében mekkora súlyt helyez a JÓ bemutatására. Mert ugyebár mindenki arról beszél, amivel tele van az elméje, amit fontosnak tart, amit meg akar mutatni másoknak is. Tegyük fel, hogy van egy naiv "jó" ember, aki semmit sem vesz észre abból, hogy körülötte micsoda gonoszságokat forral a világ; és tegyük fel, hogy jön valaki, aki azt mondja neki - hé, öregem, ébresztõ, nézd meg, mire készülnek a háttérben, vigyázz, mert ez és az van, most megmutatom neked, hogy mi is... És a naiv "jó" ember, akinek eddig soha semmi sem tûnt fel abból, amit az illetõ bemutat, rácuppan az új és rendkívül fontos háttérinfóra, mint tyúk a takonyra, hogy le ne maradjon és át ne verjék, ne legyen lúzer, hanem képben legyen és átlássa a világ mûködését. És mirõl szerez tudomást? A rosszról. A videók azt mondják - a rosszat a tudás gyõzi le. Csakhogy ez nem igaz. A rosszat a jó gyõzi le. A jót kell megismernem, a jóról kell ismereteket, tudást szereznem, csak az ellensúlyozhatja a rossz ismeretét. Az végül is mindegy, hogy ezek a konteósok direkt akarnak belerángatni valamibe, direkt hitetnek el, direkt manipulálják az elmémet (miközben azt állítják, hogy az elmém manipulálva van, mert mások manipulálják) - vagy tiszta jó szándék vezérli õket, tehát egyszerûen csak azt mondják, amit tudnak - a lényeg, hogy csak a rosszról beszélnek, arra irányítják a figyelmemet. A híradóban milyen hírek vannak? Rossz hírek. Az emberek mirõl beszélgetnek egymással? A rossz dolgokról. A komikusok min viccelõdnek? A rosszon. Az újságok, a sajtó, az irodalom, a mûvészet - mind-mind a rosszat nyomatja belém. Például, régebben a mûvészet még "eltorzította", "megszépítette" a "valóságot", túl "idillikus", túl "esztétizált" volt, de a 20. sz. nagy találmánya az lett, hogy a "valóságot" "valósághûen" kell bemutatni, ami gyakorlatilag egyet jelentett a gonosz, mocskos, ocsmány dolgokra való koncentrálással, azok bemutatásával. Mert ez a valóság! - mondták, és mi persze el is hittük. Mi más volna a valóság? Mi más lehetne a valóság? Régen az emberek mindenféle hazugságoknak és hitetéseknek bedõltek, de mi most már felvilágosult, racionális elmék vagyunk, és tudjuk, hogy a valóság okádék. Ha az emberek a rosszról beszélnek, akkor racionálisak, ésszerûek, okosak, intelligensek. És minél többet beszélnek errõl, pl. a "problémákról", annál okosabbak, annál több figyelmet érdemelnek. Melyik politikust díjazzuk? Aki aztán jól megmondja! Mit? Hát hogy mi a rossz! Õt kell megválasztani, mert õ aztán tudja! Mit? Hát hogy mi a rossz! Bárki, aki "felszabadul", mire szabadul fel? Hát a rossz elkövetésének szabadságára! Az a menõ, aki "bevállalja"... mit vállal be? Hát a rosszat! Ezt nem ragozom, mert már ebbõl is nyilvánvaló, hogy nem lehet az egész világra azt mondani, hogy "tudatosan programozza az elmémet a rosszra". Nem tudatosan programoz, hanem egyszerûen csak arról beszél, amirõl tud, amire figyel, amit õ maga is néz. És ha én errõl minél többet tudok, az mennyi védelmet fog jelenteni a rossz ellen? Szemernyit sem. És aztán jönnek ezek a konteósok, és azt mondják - figyi, a rossznak vannak olyan mélységei is, amikrõl eddig nem tudtál, amikrõl nem is álmodtál, és ha nem tudsz errõl, akkor elbambulsz és lúzerként elveszel, mert akkor oda tudnak sodorni és úgy tudnak leuralni, manipulálni, ahogy csak akarnak, tehát figyelj és tanulj! És ebbõl miféle erõt nyerek a rossz ellen? Semmilyet, mert ebbõl sem ismerem meg az "ellenmérget", a jót. Elmondom, ez hogy mûködik. (Nem mondom, hogy tudatosan csinálják, bár azért valószínû, hogy mégis). Tehát - a rossz dolgokat olyannyira közel hozzák és felnagyítják, hogy szorongj, és védelmet keress ellene. De mivel a rosszra koncentrálsz, meg sem figyeled, hogy a védelem, ami mögé bújsz a rossz elõl, elég biztonságos-e. Nem is veszed észre, hogy az pont a rossz szája, és hamm, már be is kapott, amikor mögötte kerestél védelmet.
Mindezek ellenére persze, nagyon is van értelme odafigyelni a konteósokra, pont annyira, mint a híradóra, az újságokra, a komikusokra, a mûvészetre, más emberek szövegeire stb stb stb. Mindenbõl lehet tanulni és épülni, még a rossz tudásából is. Nekem a kedvencem Tóth Bálint a 2012 bloggal, mert folyton vigyorog, és ez tetszik. Pár dolgot elolvastam tõle. A PPP-tõl az Üzenet címû film pedig igen komoly hatással volt rám, és pozitív irányban változtatta meg az életemet, úgyhogy hálás vagyok a filmért.
De alapvetõen, ami szerintem igazi védelmet jelenthet és igazán hasznos, az a jó tudása. Tehát, mondjuk egy ember akkor tartozik a „jó” oldalhoz, ha legalább annyit foglalkozik a jóval, mint a rosszal; legalább annyit beszél a pozitív értékekrõl, mint a romboló tendenciákról. Ha folyton csak a rosszra koncentrál, és innen még csak eltéríteni sem lehet, akkor hiába leplezi le a legsötétebb titkokat is, nincs köze a jóhoz.
Hozok néhány példát arra, hogy mire gondolok. Nem kifejezetten Istenre és a Bibliára. Az elsõ példám: amikor gyerek voltam, a családban egy idõs bácsi párszor mesélt a Don-kanyarban szerzett katonaélményeirõl. És arra emlékszem, hogy dõltünk a nevetéstõl. Hogy miért, azt már nem tudom, egy sztorira emlékszem csak, hogy szarvast lõttek, hogy megegyék (amúgy sofõr volt). De õ a jó dolgokat õrizte meg emlékezetében, a vidám sztorikra koncentrált. És öreg korában is tele volt tervekkel (amiket meg is valósított). Valahogy mindig feltalálta magát, pedig nem volt könnyû élete. A családban volt még valaki, aki túlélte a katonaságot – egy hegedûtanár, õ megõrült, mire hazakerült a frontról. Persze, persze, érzékenyebb lelkialkat, értem én. De akkor is – sok mûvész járta meg pl. Recsket stb és normálisan jött onnan haza. A megbolondulásnak szerintem az is oka lehetett, hogy az illetõ képtelen volt levenni a szemét a rosszról, az annyira elborzasztotta és megbûvölte, magához vonzotta az elméjét, hogy nem volt képes másra gondolni, valami jóra összpontosítani. Aztán ott van a Tizedes és a többiek film – a tiszt csak sír, hogy minden milyen borzasztó – a tizedes meg feltalálja magát, a jövõre koncentrál, a túlélésre, képes másokon is segíteni, és az egész sztori egy vicces vígjáték vele, nem egy kilátástalan tragédia. Aztán – divat lenézni a Sorstalanságot, pedig valóban kitûnõ regény, én nagyon örülök, hogy Nobel-díjas lett. Mert ez is pont ugyanarra tanít – a fõszereplõ, Citrom Bandi folyton a jövõre, a túlélésre koncentrál, nem kesereg, nem bûvöli meg a gonosz annyira, hogy cselekvésképtelen legyen, van ereje valamiféle jóra koncentrálni, és még másnak is van ereje segíteni. Aztán – ott van az Emberi sors. Az is a legnagyobb pokolról szól, mégsem kilátástalan tragédia, hanem egy felemelõ történet arról, hogy mindig választhatjuk a jót, és az segít a jövõt választani, az életet választani. De hozhatnám példának a Zongorista legmeghatóbb jelenetét a német tiszttel és így tovább, sok mindent – ezek a dolgok sosem a kilátástalan tragédiáról szólnak, hanem a JÓ választásáról, a JÓról. Hogy azt lehet választani akkor is, amikor körülöttem minden pokoli – a reményt soha nem kell feladni, mert mindig, mindig van erõ és lehetõség a jót választani. (Az 1984 szerint nincs – Orwell maga is szabadkõmûves volt. És a regénye a rosszra koncentrál, ami ellen a harc kilátástalan. Na mindegy, ez csak zárójeles megjegyzés).
Olvastam két regényt egy Hugo Hartung nevû írótól. Az egyik regénye a Trianon utáni Magyarországon játszódik, a másik regénye pedig Németországban, a ’10-es évektõl az ’50-es évek végéig. Tehát mindkettõ nagyon durva, nagyon szomorú, nagyon kilátástalan történelmi helyzetben. És mégis – mindkettõ szinte „idillikus”, „bukolikus”, szinte illetlenül hétköznapi és „gondtalan”. Mintha az írója ostoba lenne, vagy felszínes, vagy hazug, annyira nem hajlandó a körülötte tomboló gonosz erõre koncentrálni. „Természetesen” nem ért el vele különösebb sikert, eltûnt a süllyesztõben, hiszen amit írt, az nem volt „megrázó” és „drámai” és „felkavaróan tragikus” és „mélyenszántó” – hiszen mi mást is lehetne a valóság mélyérõl kiszántani, mint a gonoszságot! Ehelyett õ mindenféle szerelmi sztorikkal állt elõ, de még azokat is túl „erõtlenül” festette meg, mert szinte semmit nem szólt az éppen aktuális párkapcsolatban dúló feszültségekrõl, drámákról – mert hát ugyan mi másból is állhat egy párkapcsolat, mint drámából és feszültségbõl? Csak annyi az egész, hogy szerették egymást? Ugyan már... ezt ki hiszi el?
Gondolkoztam rajta, és most ott tartok, hogy a JÓra koncentrálni, arról írni sokkal nehezebb, mint a rosszról. Képzeld el – a Trianon utáni Magyarországot idilli paradicsomként lefesteni? És a 20. sz-i német történelembõl a „hétköznapi” szerelmi életre koncentrálni? Hát ez szinte abszurd, annyira lehetetlen; hiszen minden afelé vonz, hogy a szörnyûségekrõl írjon valaki. De Hartung erre valamiért nem volt hajlandó. Nem azért, mert ostoba volt – hanem azért, mert így lehet túlélni. A rosszat azzal lehet túlélni, azzal lehet legyõzni, ha valaki a jóra, a szépre, a bizalomra, a szeretetre, a jövõre koncentrál. Arra gondol, arról beszél, azzal foglalkozik, azt teszi. Aki a jót cselekszi, az boldog lesz az õ cselekedetében. A jó cselekvése nélkül lehetetlen boldognak lenni. Az szinte teljesen mindegy, mennyit tudok a rosszról. Ha semmit sem tudok róla, ha semmit sem ismerek róla, a jó ismerete, a jó cselekvése akkor is megtart, akkor is gyõztessé tesz. Talán emlékszel, mit mondott Pál apostol a Szeretet himnuszában: ha jövendõt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökrõl, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.