Nekem ez a film túl "magas" volt. Végignéztem a neves színészek miatt, de csak egy-két foszlányban sejtettem meg némi emocionális üzenetet... A végkifejlet adott valamicske értelmet az egész filmnek. Nem nézem újra, az biztos.

most lesz a tv-ben, vki vegye mar fel és ossza meg! régen lá elérhetetlen, mint oly sok jo magyar film!

Világos, ez így van a valóságban. De a film, ugye, mindig (legalábbis, általában) az attól való elvonatkoztatás, álom, stilizáció, ilyenek. Egy filmen, játékfilmen a valóság morzsáit felesleges számon kérni, hiszen ott a rendezõ-alkotó fantáziájának megfelelõ rendbe vannak rendezve, nem pedig úgy, ahogy a rögvalóban vannak. Ez így van rendjén. Nem lehet egy ideggyógyintézet valódi ügymenetét, gyógyászati metódusait, mittudoménmilyeit számon kérni egy fiktív körülmények között játszódó fiktív történeten. Egyetlen pszichoanalízis nem férne bele egy film hosszába, nemhogy egy egész gyógyítási folyamat... :)

Fenn a hegyen fe...
Tavasszal még te is ott ...
És most mit árnyék lebeg ...
Hitted-e, hogy Isten így kirostá...
NINCS BOL...

Amikor a mára a kereskedelmi televíziók sztár-riportalanyaként és showmûsor-résztvevõjeként könyvtárnyi mûveltségét agyafúrt és vicces körmondatokban kamatoztató Sebeõk János bezáratta magát egy állatkerti ketrecbe, sokan nem tudtak mit kezdeni e performansszal, hosszú sajtópolémiáktól a nem annyira magasröptû buszmegállói csevejekig sokszor ugyanaz volt a leszûrt tanulság: ez a pasas feltûnési viszketegségben szenved. Holott nyilvánvaló, a kissé exhibicionista hajlamú író-filozófus éppen arra a paradoxonra kívánt rávilágítani, hogy mennyire furcsa szerkezet a rács, amely elválasztja õt a bámuló szájtáti tömegtõl. Mert ha két élõlényt, eseményt, satöbbit rács választ el egymástól, csak nézõpont kérdése melyik van a rács mögött, tehát bezárva, szabadságától megfosztva, és melyik rajta kívül, tehát szabadon. Igaz közhely, hogy rácsok közé kényszerített testben szárnyalhat igazán szabadon a képzelet.

Az elmegyógyintézetek zárt, de kívülrõl szemlélve izgalmasan elborzasztó belsõ világa már sok mûvész számára szolgált a kívül zakatoló, fortyogó, rohanó „normális” világ modelljeként, a belsõ, sajátos viszonyok közepette szinte minden, a külvilágban lezajló igazságtalan dolog lezajlik, csakhogy a „külsõ” paródiájaként, fura, torz másaként. Ez a torz színjáték azonban éppen a dolgok valódi természetére világít rá, vakító élességgel.
Az eddig producerként feltûnt (Hukkle) Bereczki Csaba, kissé öregedõ (szül. 1966) elsõfilmesként jegyzi a Bolondok éneke címû magyar-francia koprodukcióban készült filmet, amely egy erdélyi elmegyógyintézetben játszódik. Az önéletrajzi elemeket is felhasználó moziban a magyar származású, francia orvos, az egy misszió keretében Romániában dolgozó Zoltán, idegösszeomlás következtében egy erdélyi elmegyógyintézetbe kerül. Az ott tapasztalt nyomorúságos körülmények ellenére azt tapasztalja, hogy a odabent korántsem egy rideg, gyógyszer és gumiszagú kórházi világ van. Rövidesen otthonosan mozog az ápoltak és ápolók szigorú hierarchiájú, de meghökkentõ módon igazságos, õszinte világában, és az ott átélt élmények hatására, elhatározza, hogy soha többé nem hagyja el a kórházat.

A filmet vizsgálva két nyilvánvaló párhuzam adódik, amelyek a rendezõ-író-producer személyes emlékeit ihlethették: az egyik Tony Gatlif Gadjo Dilo címû filmje, amelyben egy francia fiú a város forgatagában meghallva egy idegen gyönyörûséges dallamot, elhatározza, megkeresi az azt éneklõ lányt; a nyomok Románia cigányai közé vezetnek, ahol a „bolond fiú” váratlanul identitására is rátalál. Zoltán sorsa is hasonló, õ is tétován vergõdik az életben, kapcsolatait kudarc fenyegeti, õ az elmegyógyintézetben hallja egy katatón állapotban éneklõ nõ dalát, amely hosszú és hazafelé vezetõ belsõ utazásra készteti. A másik párhuzam Thomas Mann Varázshegy címû regénye. Zoltán, csakúgy, mint Hans Castorp, váratlanul csöppen az intézet zárt világába, ám ott egy varázslatos, békés világot talál. A mindenen zenélõ és mindent elzenélõ cigányember, a végtelen sakkjátszmát játszó költõ, a nyomorúságos kórházi koszthoz bordeaux-i bort rendelõ franciatanár, és más fura alakok olyan színeket villantanak fel, olyan bölcsességeket tárnak fel elõtte, amelyek maradásra bírják. Sajnos, ezek a vázolt párhuzamok, és más déja vu-érzések nagyban gyengítik ugyan a film erejét, de azért akadnak benne erõs pillanatok is.

Spoiler
A film egyik fontos pillanatában felbõszült tömeg tüntet az intézet kapuja elõtt az ápoltak kiengedése ellen. A kerítés mögött az ápoltak csendben állnak, majd az egyik lassan kinyitja a kaput. Az eddig vicsorgó sokaság egy csapásra elcsendesül, s amint a kapun kilépõ ápolt ijesztgetésül feléjük lép, riadt verebekként rebbennek széjjel. A megcsúfolt csõcselék elõtt méltóságteljesen, lassú léptekkel, a legkevésbé sem sietõsen vonul a „kiszabadult õrült” az úgynevezett szabadság felé. Az õt alakító Andorai Péter, vagy más ápoltak és ápolók szerepében Kovács Lajos (34. Filmszemle legjobb mellékszereplõ díja), Eperjes Károly, Maia Morgenstern, egyaránt döbbenetes alakítást nyújtanak, csakúgy, mint Stéphane Höhn Zoltánként. Teljesítményükön alig rontanak Nemes Tibor operatõr bizonytalankodásai a hangsúlyos szuperközelikben. E hibák és a kissé erõltetett, nem túl eredeti cselekmény ellenére mégis tisztességes szándékú, érdekfeszítõ a film, a kiváló színészi teljesítmények pedig tovább emelnek várható megítélésén.

Nagyon komoly film. Nagyváradon és Párizsban forgatták. Ajánlom!