Örök kedvenc:)

Azt árulja el nekem valaki h:
SPOILER SPOILER SPOILER
Amit levág a fáról és megeszik a férj,az micsoda?Ebéd szünet közben is ezen agyal,azt jelképezi v mi?

Itt mindenki azt írja, milyen mély gondolatok vannak ebben a filmben, meg hogy milyen nehéz ráébredni ezekre. ( :
Én nem vagyok egy bölcsész alkat, nem tanultam filozófiát. Bõven elég volt elveszíteni egy-két embert és elolvasni egy rakat könyvet, hogy kimondjam: ez a film (számomra!) egy nagy giccses közhely.

A zene kiváló, de ez nem is csoda!

Nem rossz film, csak pont arra nem jöttem rá, hogy min kellene elgondolkozni...:) Pedig úgy álltam neki, hogy én most ezen nagyon sokat fogok töprengeni...De nem.

Ahogy a Pí élete például...ez sem tetszett.

az egyik legjobb film..

izzi könyve meg mozgatja az egészet... a mögött a tartalom

öröklét. körforgás. nekem ennyi jelentett. a történet jó, csak a film rossz. érdekes, maximum ennyit tudok rá mondani. a halál beteljesülés. õ meg keresi a halál ellenszerét az életben. ez a feladata, ez kell ahhoz h meghalljon. mikor meghal megtudja. a test semmi, csak a lélek számít. két síkon: elõször megkellet halniuk h újra élhessenek. most ennyi jut eszembe, nem is szól nagyon másról... tényleg jó a történet, csak nem lett kézenfekvõ. érthetõ, de lehetne sokkal jobb.

Na kb ezt nevezem én elgondolkodtató filmnek.
Tény, hogy nem egy könnyen emészthetõ darab, és akinek ez már kicsit "sok", az unalmas, véget nem érõ szenvedésnek fogja tartani a filmet, és nem fogja érteni az "idõbeli ugrásokat" (amik igazából nincsenek is). De hát nekik ott van a Super tv2 :)

Én nem értettem annyira a filmet, hogy hogy kapcsolódnak az egyes síkok, fõleg a fánál játszódó a többihez. Az ide-oda ugrálás sem tetszett, nagyon mozaikos volt.

Ez egy földöntúlian szép film(+ zseniális zene) és pont az a szép benne, hogy mindenki a saját tudás szintjének, spirituális érettségének és élet tapasztalatának megfelelõen értelmezheti.

"A forrás olyan szimbolikus gazdagságot öltött magára,
mely értelmezések hosszú sorára nyújt lehetõséget."

http://filozofia.unideb.hu/na/vol2012_1/121_HL_TheFo.pdf

Szenvedtek a filmben, és szenvedtem én is a film alatt elég sokat. Elképzelhetõ, hogy akit érdekel ez a téma annak egy alapmû, én viszont nagyon untam 10/4

A magyar szinkronban az a film címe, hogy A kút. Szerintem a Forrás jobb cím (jobban is hangzik, meg közelebb is áll az eredeti címhez). Amúgy nem teljesen világos számomra a film mondanivalója, de végig érdekes volt.

Azokat a filmeket szeretem amelyek a végén elgondolkodtatnak. Ez a film ilyen. Abszolúte nem bántam meg, hogy megnéztem! Jó a rendezés, nagyszerû a színészi alakítás és a zene is kiváló. A történet összetett, húzza magába a nézõt. Tuti, hogy egyszer ismét megnézem.

"harmadnapra legyõzte a halált,
Et resurrexit tertia die..."



Három.

Aronofksy filmje fölött ennek a számnak óriási hatalma van.

Három - a feltámadás napja, a Férfi, a Nõ és az általuk közösen alkotott Mû (Mi) kapcsolata, három történet, három, egyszerre szuverén és egymásba forduló világ. Itt minden a három jegyében történik, minden a világmindenség hármas alaptörvényére épül - tézis, antitézis, szintézis kavargása zajlik, míg végül csak a szintézis - a Xibalba kapuján való átlépést követõen elénk táruló tökéletesség - maradhat. Elfogynak a tézisek és az antitézisek, s a belõlük létrejött sok kis szintézis egyetlen nagy bizonyossággá áll össze. Tulajdonképpen ez a beteljesedés - az igazi áhitat, melyre a halál tanít. És ez az, amit a maja pap a Piramis tetetjén emleget, amikor pedig még úgy tûnik, hogy "mindenütt csak halált" látni.

Mert ehhez elõbb ugye meg kell halni.

A túlvilágra nem lehet csak úgy átlépni - az nem valami kirándulóhely, nem valami túristacélpont, ahová idõnként vissza lehet látogatni. Az oda való átlépés átlényegülést jelent és ez az átlényegülés vissza nem fordítható folyamat (mert minek is fordítanánk vissza a tökéletest a töredékesbe?)



Tom (Tamás - adódik egy másik párhuzam egy bizonyos Tamással, aki semmivel sem volt hitetlenebb, mint bárki más, mindössze a világegyetem történetének egy kitûntetett pillanatában mutatkozott annak), Izzy (vagy másként Izabella, Spanyolország királnyõje - babiloni eredetû név, melynek jelentése: "Bál isten fölemelt"), na és persze a Mû, a Forrás, a közös alkotás, a kettejük kapcsolatából szûletett szintézis.

Õk ennek a történetnek a Szentháromsága.

Izzy már mindent tud az Áldozatról (õ a Fiú - ajánlott mû: Mereskovszkij: A kelet titkai, abból is a babiloni fejezet és különösen az Istár - Jézus párhuzamra vonatkozó rész), Tomot (Az Atya) még rá kell vezetni a tudásra, de végül a Mûben és a Mû által (A Szentlélek), a tökéletesben (tizenkét fejezetbõl áll a könyv, a tizenkettõ pedig a Mindenség teljességének szimbóluma mindenféle számmisztika szerint) mindketten feloldódhatnak és eggyé válhatnak.



Érdekes párhuzamba állítani Aronofsky 1998-as debüt-opuszát, a Pí-t és ezt a filmet, hiszen mindkettõ a végtelen titkainak fürkészésérõl, ám a bennük való elmerülés két különbözõ útjáról szól.

A Forrás a tökéletesség dallamára hangolódott (Clint Mansell zenéje gyönyörû), mindvégig valami eufória és mélyrõl jövõ megindultság pátoszát (de cseppet sem hitetlen pátoszát!) hordozza magán, a tökéletesség meglelésének hite és ereje hatja át, fejedelmi pompa és ragyogás tölti be, ugyanakkor csábítóan ízessé teszi a kaland színe és zamata. Matthew Libatique sárgásbarnái és meleg földszínei királyiak és királynõiek, ahogy Tom és Izzy is király és királynõ.

A Pí (az emblemetikus matematikai 3,14-rõl van szó) Max Cohenje viszont nemhogy király volna, hanem egyenesen a saját komplexusaival küzdõ nyáladzó, izzadós félõrült (zseni), aki nemcsak a tõzsde mûködésének alapképletét, de egyre inkább az Isten létezését leíró azonosságot is megtalálni véli. Neki nem segít senki és semmi, sõt, egy egész világhatalom üldözi, hogy megszerezze tõle a korlátlan uralmukat nagyban elõmozdító felfedezésének dokumentációját. Max teljesen és tökéletesen egyedül van, Isten csendje helyett az Isten teremtette mindenség hangzavara iránti hiperérzékeny hallásával sújtva, az õrület határára kényszerítve.

A Pí-ben nem csak a rendezõ, de a zeneszerzõ és operatõr személye is ugyanaz, mint a Forrásban (igaz, a zenét ezúttal a legendás Aphex Twin játssza). Paranoid, õrült és elmebeteg darabok váltogatják egymást, miközben a képek fekete-fehérek, de nem amúgy Artist-osan melegek, hanem kábéra egy Cabaret Voltaire klip nyolcvanas évekbeli hangulatában fényképezve tudatosítják bennünk, hogy bizony a teljes elmebaj szakadéka felett táncolunk egy kötélen, és nem sok reményünk van a szabadulásra.

A Forrás lüktetése a szférák zenéjéé, a Pí-é a kézzelfogható õrületé.

Max egyedül van, míg Tom és Isabel ketten vannak - lehet, hogy pont ez a különbség. Lehet, hogy pont ez az, ami az egyiket a maja mennyország kapujába, a másikat a civilizációs pokol legmélyebb bugyrai felé vezeti. Hogy hol ér véget a történetük, azt persze még nem tudhatjuk, de az biztos, hogy jelen ismereteink szerint, egyazon paradoxon áldozatáról és kegyeltjeirõl kell beszélnünk az esetükben, és azt a paradoxont - marhára nem divatos szó manapság - Istennek hívják...



A különbség talán az, hogy a Pi karakterei kétségbeejtõen valóságosak (földi valóságunkhoz mérten), míg a Forrás patetikus magasságokban lakozik, ahol a Királynõ kegyes, nemes és tévedhetetlen (Rachel Weisz megejtõ tekintetébõl olyan bizonyosság ragyog elõ, amilyet csak igazán érett gondokodású és játékú színésznõ tud sugározni, és csakis õszintén), a conquistador pedig nyíltszívû, bátor és rettenthetetlen (de e minõségében Hugh Jackman élete alakítását nyújtja, akárcsak egy másik, szintén 2006-os filmben, a Tökéletes trükkben). Ám a Forrás legenda, mert a Forrás anyagát nem evilági acélból kovácsolták, s nem evilági tûz olvasztotta, nem evilági vasból.

Ami itt, a kézzelfogható valóságban történik, az csupán epizód benne ("ami van, széthull darabokra.") - ami idõn és léten kívül zajlik, az az igazán érdekes. Ami a jelképek és mesék síkján történik, s ami ("csak ami nincs, annak van bokra") talán elkezdhetnénk elfogadni valamikor végre, sokkal fontosabb, mint a valóság síkja.

Hiszen az Élet Fája sem itt a Földön virágzik (mert, befejezve József Attila metaforáját: "Ami lesz, az a virág.")...

Volt szerencsém a Nagy Halhoz:) és igazat adok neked, mivel imádom így öregen is a mesét azt is amit Tim bácsi mesél..

ha ekkora port kavart belekóstolok...

" pont oda lyukadtok ki, hogy csak nektek lehet véleményetek, az ellen-oldalnak nem."
Szerintem neked is van véleményed, ráadásul el is olvassák mások és többek között én is. Olyan országban élünk ahol még szabad.
A vélemény ütköztetése pedig -szerintem- azért jó mert ha az emberek úgy hajtják végre , hogy nem csak a saját érveikre figyelnek talán még a konszenzus is létrejöhet. A gond talán csak az , hogy zsigerbõl vitatkozni elég veszélyes, mivel akkor szokott igazán "eldurvulni".
Mondjuk azt nem tudom , hogy jön ide a liberalizmus amikor az érvrendszer az elõzõvel nem igazán ugyanaz.
Persze lehet, hogy a szabadelvûségre gondoltál és remélem nem politikai indokból, de ezt én nem tudhatom.
Abban neked adok igazat, hogy "..mindenki nézzen amit akar..".
Azon viszont nem kell csodálkozni ha valakinek tetszik a jelen film , az meg akarna gyõzni arról , hogy neki miért.
Aki meg ezt nem szereti hirtelen szembe találja magát egy helyzettel ahol vagy kulturáltan azt mondja kösz de nem érdekel, vagy át megy pattogó pöttyös labdába.
Mondjuk ez oda és vissza is érvényes.
Van aki csak nézni akar, van aki gondolkodni és megint vannak olyanok akik szórakozni, szóval nekünk embereknek több fajta igényünk van.
Míg a Forrás estében teljes figyelmet kíván a három idõsík nyomon követése, jelesül a múlt a jelen és az estleges jövõ, addig egy Szállító filmet élvezni kell a ritmust, az akciót a pergést.
Addig a Forrásban nagyon személyes és bensõséges,lassú jelenetek követik egymást kamara jellege van a filmnek.
Egyszerûen az élet és a halál törvényét, ha úgy tetszik a létezést ábrázolja nagyon egyedi képi világgal és hátborzongatóan jó zenei választásokkal.
Hangsúlyozom ez az én véleményem és tiszteletben tartom a tiédet is.
Csak jó volt , hozzád szólni, aki ebben a topicban kicsit egyedül maradt és meg kell valljam én a "kórusban kiáltókkal" szemben mindig valami talán kicsinyt meddõ elkötelezettséget érzek az egyedül maradt egyénnel, de hát ez az én saram .:)

Ez egy gyönyörû,de nagyon elvont mese a szerelemrõl,az életrõl és a halálról.Nekem nagyon tetszett,de nincs azzal semmi baj,ha valakinek nem jön be,nem azért nem ne érti,csak mondjuk nem szereti a mûvész filmeket.Nem kéne összeugrani ilyenek miatt,ez csak egy film.

Nálam 10/10