Azt szokták mondani azok, akik értenek a matematikához, hogy ha egy feladat megoldásakor már az elsõ lépésnél elrontasz valamit, akkor biztosan hibás lesz a végeredmény is.

Õszintén megmondom, - most, miután megnéztem a filmet, és még friss az élmény, - kissé értetlenül olvasgattam el több oldalnyi hozzászólást, amit írtatok a filmrõl, általában mindenkinek tetszett, apróbb technikai hibáktól eltekintve, - angol nyelvû könyvek egy Németországban játszódó történetben, - de szinte mindannyian kiemeltétek az erkölcsi dilemmát, a színészi játék hitelességét és mélységét, az operatõri munka szépségét, stb.
Éppen ezért érzem magam kissé kényelmetlenül, amikor megpróbálom megfogalmazni a saját véleményemet.

Elõször is, le kell szögeznem, hogy kivételesen, semmit nem tudtam errõl a filmrõl, fogalmam sem volt, hogy mirõl szól, felvettem videóra, és néhány nappal késõbb néztem csak meg, tehát teljesen érintetlenül, és befolyástól mentesen ültem le a képernyõ elé.

Ez a film, - "A felolvasó", - két jól elkülöníthetõ részbõl áll.
Az elsõ rész egy kamasz fiú elsõ tapasztalatszerzéseinek bemutatása a testi szerelmet illetõen, egy nála jóval idõsebb nõ által, a második rész náci háborús bûnösök bíróság elé állítása, elítélése, a dolog erkölcsi, és emberi vonatkozásainak a körüljárása, és a két résznek a szereplõk általi összekapcsolása.

Az elsõ rész nagyon tetszett, színvonalasan, és ízlésesen tudta bemutatni az 50-es évek Németországában egy kamasz fiú és egy idõsebb magányos nõ egymásra találását, testi vonzalmának a kiteljesedését, bár én már a film elejétõl fogva gyanakodni kezdtem, - mint az amerikai tengerészgyalogos a vietnami dzsungel sûrûjében, amikor nem tudhatja, hogy mikor lép aknára, vagy mikor éri támadás a legváratlanabb pillanatban, - mert tudtam, hogy manapság szinte nem készülhet úgy film, hogy valamilyen formában bele ne kevernék a holokausztot...
Így lenne ötösöm a lottón...

A második rész alapjában véve, és kezdetektõl fogva hemzseg a mindenféle hibáktól, az életszerûtlen fordulatoktól, a teljesen hihetetlen és hiteltelen részletektõl.

A film elején nem írták ki, hogy megtörtént események alapján készült, - nagyon helyesen, - mert ez így, ilyen formában valóban nem történhetett volna meg.

És most jön az, amire az írásom elején céloztam, és ami alapjaiban teszi hiteltelenné az egész történetet.

Elképzelhetetlen, hogy a hitleri Németországban, az 1940-es években egy analfabéta nõt alkalmazzanak a Siemens mûveknél, az meg pláne, hogy amikor valaki jelentkezett az SS-be, és ahhoz különbözõ ûrlapokat kellett kitöltenie, akkor ne derült volna ki 5 perc alatt, hogy nem tud írni, olvasni.
Ha valaki õrként szolgált a koncentrációs táborokban, azt a táborok felszabadulásakor a foglyok meglincselték, ahogyan az a kitûnõ "Tájkép csata után" címû lengyel filmben látható is.
A tábort felszabadító amerikai tisztek megkérik a felsorakozott foglyokat, hogy ne bántság a tábor õreit, a kápókat, mert azokat majd törvényesen, bíróság elé fogják állítani.
A foglyok megértõen bólogatnak, aztán éjszaka - szó szerint - darabokra tépik az õreiket, akik hónapokig, évekig gyötörték õket.
De aki megmaradt, azt nem engedték el, hanem valóban bíróság elé állították, ahol a kihallgatások, orvosi vizsgálatok, vallomások íratása közben megint csak kiderült volna, ha valaki nem tud írni, olvasni.
De ha valahogy megúszta, megszökött, elbújt, akkor is a háború után, az új okmányok beszerzése alkalmával, amikor munkára jelentkezett, vagy lakni akart valahol, vagy megkérdezték, hogy mit csinált a háború alatt, papírokat kellett kitöltenie.

Tehát, a legfontosabb érv, és bizonyíték, amire Hanna egész megvádolása épült, hogy õ írta azokat a bizonyos jelentéseket, egy pillanat alatt megdõlt volna!
A német alaposság!
Németország egyszerûen már csak presztízskérdésbõl sem engedhette meg magának a világ közvéleménye elõtt, hogy valakit teljesen egyértelmû bizonyítékok nélkül ítéljen el.
Az, hogy valaki a börtönben, hangkazettákról tanuljon meg írni, olvasni németül, - a német nyelvnek a kiejtéstõl jócskán eltérõ írásmódja miatt, a ragozás, a fõnevek nemei, a németben elõforduló rengeteg sch és más betûkombinációk miatt, - az még egy Hannáénál nagyságrendekkel nagyobb IQ-val rendelkezõ embernek sem nagyon sikerülhetett volna.
Arról a technikai apróságról nem is beszélek, hogy egy német börtönbe küldött csomagot, - amelyben más dolgok mellett kazettás magnó, és hangkazetták voltak, - a hatóság apró darabokra szedett volna szét, nehogy valaki beküldjön valami tiltott dolgot az elítéltnek.

Aztán az erkölcsi dilemmák.
Az, hogy valaki amiatt vállaljon egy életfogytiglani büntetést, mert szégyelli, és nem akarja, hogy kiderüljön az analfabétizmusa, azért az eléggé hihetetlen.
Hanna kissé primitív személyiségének ábrázolása, aki azzal érvel a bíróság elõtt, hogy azért hagyott 300 embert bennégni egy templomban, mert az volt a feladata, és felelõssége, eléggé gyengécskének tûnik, viszont ha igaz, akkor teljesen mindegy, hogy õ írta-e a jelentéseket, a büntetést akkor is megérdemelte, viszont akkor a többi vádlott 4 éves börtönbüntetését tartom felháborítóan kevésnek!
Mert azok ugyanúgy ott voltak, amikor bezárták az templom ajtajait!

Aztán egy apróság.
Ha mindenki meghalt a templomban a tûzvész alkalmával, hogyan maradt életben - látható égési sérülések nélkül - az idõsebb zsidó nõ, és a kislánya?
Akivel évtizedekkel késõbb, a film végén, Fiennes New Yorkban találkozik?
Ezt a rendezõ nem közölte a nézõkkel.

A film adós maradt Fiennes lelki gyötrõdéseinek, évtizedeken át tartó lelkiismeret furdalásának az ábrázolásával, ami azért lett volna fontos, mert neki néhány mondatába került volna, hogy megmentse Hannát a súlyos büntetéstõl, ha a bíróságon elmondja, hogy Hanna analfabéta, tehát semmiféle jelentést nem írhatott.

A film végén a Lena Olin által alakított zsidó nõ a Hannától kapott ütött-kopott kis dobozt nézegetve elmondja, hogy neki is volt egy ilyenje a táborban, csak azt valaki ellopta tõle.

Én nagyon sok úgynevezett "lágerirodalmat" olvastam.
Mindegyikben leírták a túlélõ visszaemlékezõk, hogy amikor megérkeztek Auschwitzba, teljesen levetkõztették õket, a legutolsó hajcsatot, zoknit, zsebkendõt is elszedték tõlük, semmilyen személyes tárgyat nem hagytak náluk, hogy még védtelenebbnek érezzék magukat!
Tehát, semmiféle teásdoboz nem maradhatott Hannánál.
De ez mellékes, bár az amerikai rendezõ a forgatás elõtt, vagy közben, néhány praktikus tanácsot azért kérhetett volna holokauszttúlélõktõl, ami New Yorkban valószínûleg nem lett volna túl nehéz...

Végül.
Ha félreteszem a téma komolyságát, akkor kifejezetten nevetségesnek tartom, hogy Kate Winslet EZÉRT az alakításáért Oscar-díjat kapott.
Semmi olyat nem csinált ugyanis, amitõl hasra kellett volna esni.
Sõt, kifejezetten zavart, hogy egy nagydarab, valódi szõke, khm... árja arcvonásokkal felruházott színésznõ helyett, õt választották ki erre a szerepre, és még a maszkírozása sem sikerült túl jól.
Ha meg azért történt a díjazása, mert a filmes kínálatban az õ alakítása volt abban az évben a legjobb, az elég nagy szegénységi bizonyítvány.

Egy jól induló, érdekes, érzékekkel-érzelmekkel teli, egy fiatalember számára a kamaszkor gyötrelmeit és szépségeit kitûnõen bemutató film a második felétõl - eléggé erõltetetten - átment egy valószínûleg jó szándékú, de nagyon suta, kérdéseket nyitvahagyó, szálakat nem elvarró, dilemmákat nem tisztázó történetbe, amit egy európai rendezõ, és forgatókönyvíró nagyságrendekkel jobban, hihetõbben, életszerûbben készített volna el.