A kiállítás öt, a gyűjteményben őrzött, de elfeledett művön keresztül az alkotók művészi, társadalmi és eszmei pozícióját vizsgálja, valamint bepillantást enged a korszak kultúrpolitikai elvárásrendszerébe és a hatvanas-hetvenes évek textilművészetének gazdasági hátterébe is. A bemutatott mikrotörténetek kiegészítik, árnyalják, néhol módosítják a korról alkotott képünket. A Ki a raktárból! sorozat harmadik darabjaként bemutatott tárlat esettanulmányokon keresztül, különböző szempontok mentén jár körbe egy-egy műtárgyat, elősegítve azok mélyebb megértését.

A kiállítás a Fővárosi Képtár Ki a raktárból! című sorozatának harmadik darabja. A sorozat célja női alkotók gyűjteményünkben őrzött műveinek kiemelése és bemutatása, ezért a két korábbi alkalommal jobbára ismeretlen, vagy elfeledett női művészek munkáiból adtunk bő válogatást. Ezen kiállításon mindössze öt, a gyűjteményi revízió során előkerült textilműből indultunk ki, s ezek köré igyekeztünk felvázolni a tárgyakból kibontható történeti, politikai, művészeti és intézményi kontextusokat.

Foglalkozunk a batikolt falikép és a szövött falikárpit műfajával, az utóbbit a század elején megújító Ferenczy Noémi hatásával, ezeknek a művészeti ágaknak a kultúrpolitikai szerepével, és a mögöttük meghúzódó ipari és kereskedelmi háttérrel. A falikárpit kivitelezés ugyan hosszú időt igényel és drága, ám a monumentális műfajok között az egyetlen, amely mobilizálható: kultúrpolitikai jelentőségű kiállításokra, programokra bármikor szállítható. A műfaj iránti érdeklődés megnövekedése a korszakban szorosan összefüggött a modern középületek dekorálásának igényével. Az állami megrendelések közvetett vagy közvetlen propagandacélokat szolgáltak, de a saját kezdeményezésre készült alkotások is hasonló szellemiséget közvetítettek. A modern építészet, városfejlesztés, mérnöki munka eredményeit ábrázoló műcsoport (Juris Ibolya, Prepelicza Katalin, Pintér Éva) tágabb értelemben a szocializmus építésének utópiáját hirdette.

Ferenczy Noémi tanítványai (Prepelicza Katalin, Pintér Éva) mesterük elveit követve maguk szőtték munkáikat, Túry Mária azonban nem volt textiles, így művét megbízással mással kiviteleztette, az Iparművészeti Vállalat erre szakosodott gobelin műhelyében. Túry figuratív és absztrakt vonásokat egyesítő munkája tökéletesen illeszkedett a korszak esztétikai elvárásrendszerébe, A kiállítás utolsó műve, Szuppán Irén 1970-es alkotása már a jövő felé mutat. A síkból való kilépés, a textil plaszticitásának kérdése az avantgárd tértextilesek korai kísérleteivel mutat rokonságot, a tulipánmotívum pedig népi ornamentikával és a hatvanas évek populáris kultúrájának virágkultuszával kapcsolatos képzeteket is előhív.

Kiállításunk szereplőinek neve jórészt elfelejtődött, műveik mára eltűntek a nyilvánosság elől, és a későbbiekben is kimaradtak a művészettörténeti összefoglalókból. Légüres térbe kerültek Ferenczy Noémi, valamint a szocialista modernizmus neves festő kárpittervezőinek munkássága, és a hetvenes években induló avantgárd tértextil nagyelbeszélése között. A kánonon kívüli pozíciót ritka egyértelműséggel jelzi az itt kiállított művek közelmúltig fennálló múzeumi státusza. E tárgyak ugyanis kivétel nélkül egy másodrangúnak tartott, fővárosi kultúrházak, pártházak és egyéb közintézmények dekorációjára fenntartott gyűjteményi egységben őrződtek meg, s csak nemrég kerültek át a Fővárosi Képtár törzsanyagába.

Újrafelfedezésük és bemutatásuk ráirányítja a figyelmet az egyes elfelejtett pályákra, művekre, a mögöttük húzódó kultúrpolitikai és gazdasági folyamatokra, hozzájárulva a korszak művészetének megértéséhez.