A kezdetek

A zenekart az angliai Charterhouse iskola öt tanulója, Peter Gabriel, Tony Banks, Mike Rutherford, Anthony “Ant” Phillips és Chris Stewart alapította 1967 januárjában, egyesítve erőiket, miután korábbi formációik feloszlottak. Miután közösen elkészítettek egy demófelvételt, felkeresték az intézmény egyik korábbi tanulóját, a náluk 6 évvel idősebb és nem sokkal korábban egy dalával a slágerlistákra került Jonathan Kinget, hogy legyen a mentoruk és segítsen nekik lemezszerződéshez jutni.

Bár a banda hosszabb és komplexebb szerzeményekben gondolkodott, a Genesis nevet is kitaláló King azt javasolta nekik, hogy maradjanak a közérthetőbb popzenénél, nagyjából a Bee Gees vonalán haladva. Így született meg 1968-ban a a Decca gondozásában a The Silent Sun című első kislemezük, majd egy évvel később a már John Silver dobossal elkészült From Genesis to Revelation című stúdióalbumuk is, azonban egyik sem bizonyult sikeresnek, így King és a kiadó, valamint a csapat útjai elváltak egymástól.

Út a progresszivitás felé

A banda ezután közel 1 évre szét is széledt, 1969-ben azonban végre színpadra álltak, és kisebb koncerteket adtak Anglia szerte. Számtalan visszautasítást követően végül a Charisma kiadó látott potenciált a zenekarban, akik ekkor már a hosszabb és összetettebb dalok mellett tették le a voksukat, a progresszívebb folk rock elemeket nem szokványos ütemmutatókkal ötvözve.

Az 1970-ben megjelent Trespass című anyag egyedül Belgiumban lett sikeres, a világ többi pontján a közönség és a kritikusok is hűvösen fogadták. Ekkoriban Anthony Philips gitáros és az akkor már a Silver helyén játszó John Mayhew dobos is kikerült a csapatból, így a banda hirdetéseken keresztül lázasan az utódaik keresésébe kezdett.

Új tagok és az első sikerek

A helyükre először Phil Collins dobos, majd Steve Hackett gitáros érkezett, amivel kialakult a banda klasszikusnak nevezett felállása. Már ez a tagság dobta piacra az 1971-es Nursery Rhymes című anyagot, ami ugyan már sikeresebbnek bizonyult, mint elődje, azonban a következő évben megjelent Foxtrot című korong volt az, amivel képesek voltak szintet lépni, és ami már karrierjük egyik legfontosabb mérföldkövének számít.

Peter Gabriel ekkoriban kezdte kialakítani feltűnő imidzsét – fluoreszkáló arcfestéssel, leborotvált hajjal, köpenyben jelent meg a színpadon - amivel még nagyobb figyelmet irányított a bandára. 1973-ban megjelent Selling England by the Pound című nagylemezük, ami szülőhazájukban már a 3. helyig jutott az albumeladási listán, a soron következő The Lamb Lies Down on Broadway készítése közben azonban már előjöttek az első komolyabb nézeteltérések a zenekar tagjai között. A családjával egyre több időt töltő Gabriel nem volt jelen a felvételek nagy részénél, és csak a szövegek megírásából vette ki a részét.

Az anyagot népszerűsítő turné során az énekes egyre szürreálisabb jelmezekben állt színpadra, aminek köszönhetően a frontember külsőségei egyre inkább elvonták a publikum figyelmét a banda zenei törekvéseiről. Gabriel végül 1975-ben úgy döntött, elhagyja a csapatot, amivel egy teljesen új korszak kezdődött a zenekar életében.

Élet Peter Gabriel után

Bár több énekesjelöltet is meghallgattak, végül egyik sem nyerte el a tetszésüket, így a kiváló hangi adottságokkal is rendelkező dobosuk, Phil Collins lépett elő a frontember szerepébe. Már ebben a felállásban készült el az 1976-os Trick of the Tail című lemezük, amit a közönség és a kritikusok is pozitív fogadtatásban részesítettek, és amivel már az USA-ban is nagy sikerrel turnéztak. Collins humorosabb, emberközelibb megközelítése éles kontrasztot mutatott Gabriel teátrális előadásmódjával, egyre nagyobb népszerűséget generálva ezzel a négytagúra fogyatkozott csapat számára.

Ekkor azonban újabb változás állt be a zenekar életében: Steve Hackett gitáros 1977-ben szintén elhagyta a csapat sorait, amivel megszületett a banda legsikeresebb, háromtagú felállása. A következő évben boltokba került, beszédes című ...And Then There Were Three... című anyagon kapott helyett a banda első nagy slágere, a Follow You Follow Me című dal is, ami már magán hordozta annak a pop-orientáltabb irányvonalnak a stílusjegyeit, ami a ’80-as évektől jellemezte a zenekar munkásságát.

A banda egyre több országba jutott el, és a színpadi show költségei egyre nagyobb összegre rúgtak, az 1980-ban kiadott Duke című korong pedig ismét hatalmas népszerűségre tett szert, egyre nagyobb sztárbandává avanzsálva a trió felállású csapatot.

A csúcson

Amikor 1981-ben stúdióba vonultak, hogy nekikezdjenek az Abacab című nagylemezük munkálatainak, már tudatosan törekedtek arra, hogy eltávolodjanak a korábbi albumaik által képviselt dalszerzési formáktól és egy jóval közérthetőbb, slágeresebb megközelítéssel kezdtek neki a korong felvételeinek.

Ekkor dolgoztak először Hugh Padgham hangmérnökkel, aki az időközben szólókarriert is indító Collins bemutatkozó anyagán is munkálkodott, és a későbbi albumaikon már társproducerként volt feltüntetve. 1983-ban került a boltok polcaira a banda önmagáról elnevezett tizenkettedik stúdiólemeze, amin a modern hangzású, atmoszférikus Mama című dal is helyet kapott, és ami a csapat legsikeresebb kislemeze lett az Egyesült Királyságban.

A következő évben a tagok saját projektekbe kezdtek, Rutherford megalapította Mike + the Mechanics nevű zenekarát, Tony Banks és Phil Collins pedig szólólemezeket dobtak piacra, utóbbi akkorra sikerrel, hogy pletykák kezdtek keringeni arról, hogy ő is elhagyja a csapatot, ami minden bizonnyal egyúttal a zenekar feloszlásához is vezetett volna. Ezt megcáfolandó a banda 1986-ban megjelentette Invisible Touch című albumát, amivel végleg felértek a csúcsra:

a lemezt népszerűsítő 112 állomásos világ körüli turnéval pedig többek közt Budapestre is ellátogattak. Az őrületes siker generálta hajtást kipihenve a csapat egy közel ötéves pihenőre vonult, ami alatt a tagok szólóprojektjeikkel foglalatoskodtak.

Phil Collins nélkül

Csak 1991 végén tértek vissza a zenei életbe, persze nem akárhogyan: a We Can’t Dance címmel piacra dobott vadonatúj korong szintén tömve volt slágerekkel, és több mint 4 millió fogyott belőle szerte a világon.

Az albumot promotáló turné állomásain átlagosan több mint 50 ezer ember volt kíváncsi a csapatra, azonban a koncertkörút végeztével újabb csend következett, amit Phil Collins bejelentése tört meg 1996-ban:

Mivel 25 éve vagyok a Genesisben, úgy éreztem, itt az ideje, hogy irányt váltsak a zenei életemben. Számomra ez most filmzenéket, néhány jazz projektet és természetesen a szólókarrieremet jelenti majd. A legeslegjobbat kívánom a srácoknak a jövőre nézve is. Továbbra is a legjobb barátok maradunk."

Banks és Rutherford folytatni kívánták a Genesis munkásságát, ezért 1997-ben bejelentették, hogy megtalálták Collins utódját a Stiltskin nevű rockbanda énekese, Ray Wilson személyében. A Stiltskin az 1994-es év során vált népszerűvé, amikor egy Levi’s reklámban felcsendült az Inside című daluk, ami egészen az angol slágerlista éléig menetelt, a zenekar azonban 1996-ra szétszéledt.

A már Wilsonnal elkészített Calling All Stations című Genesis-korong a következő évben került a boltok polcaira, és Európa-szerte szép sikert aratott, azonban az USA-ban annyira nem mutattak érdeklődést iránta, hogy a banda a tervezett észak-amerikai turnéját is kénytelen volt lemondani. Az albumot a kritikusok is fanyalogva fogadták, így aztán Banks és Rutherford úgy döntött, pontot tesznek a Genesis munkásságának végére.

A visszatérés és a végső búcsú

Tíz évvel azután, hogy Collins elhagyta a csapatot, a zenekar 2006-ban bejelentette, hogy ismét turnéra indulnak, a legsikeresebb korszakukat megidéző trió felállásban. A Turn It On Again elnevezésű koncertkörút bődületes sikert aratott, azonban a zenekar a koncertek befejeztével ismét szögre akasztotta hangszereit.

A 2010-es években aztán újabb találgatások indultak meg egy esetleges összeállásról, azonban ezúttal a ’70-es évekbeli tagság, azaz Peter Gabriel és Steve Hackett részvételével. A pletykákat az időközben a zenei életből visszavonult Collins cáfolta meg a leghatározottabban, mondván egészségügyi problémái miatt már képtelen volna dobosként színpadra állni.

Végül 2020-ban a banda azzal az örömhírrel állt elő, hogy ugyan „csak” trió felállásban, de egy utolsó, búcsúturné erejéig ismét útra kelnek. A koronavírus járvány ugyan akkor keresztülhúzta a terveiket, azonban 2021 szeptemberében végre kezdetét vehette a The Last Domino? névre keresztelt koncertkörút. A turné során a súlyos egészségügyi problémákkal küszködő Collins már nem tudott a dobok mögé ülni, azonban így is egy Collins, a zenész fia, Nic foglalt helyet a felszerelés mögött. A körút utolsó állomására 2022. március 26-án került sor Londonban, s habár színpadra nem állt velük,

Collins, aki ugyan már csak egy széken ülve, néha bottal felállva, de betegsége ellenére hősiesen énekelte végig a koncerteket, így szólt a közönséghez:

 A mai egy nagyon különleges este. Ez a turnénk utolsó állomása. És egyben ez a Genesis utolsó koncertje is… A mai éjszaka után mindannyian rendes munka után nézünk.”

A londoni fellépéssel egy felbecsülhetetlen jelentőségű, 55 éves életmű érkezett az utolsó fejezetéhez. És ugyan élőben sajnos nem lehet többé részünk a Genesis okozta csodában, de a halhatatlan dalok mindig velünk maradnak. És örökké

hálásak lehetünk, hogy egy korban élhettünk egy olyan zseniális csapattal, mint amilyenek ők voltak.

Címlapkép: Phil Collins, a Genesis énekese 2021 novemberében a The Last Domino? turné koncertjén, Detroit, Michigan. Fotó: Scott Legato/Getty Images