Majdnem csak biztosra vehetjük, hogy a Careless Whisper c. sláger nélkül a Föld populációja napjainkban is csak alig haladná meg a négymilliárd főt. No, de a Wham! jelentősége közel sem csak ebben rejlett. Chris Smith netflixes dokumentumfilmje egy több mint korrekt összefoglaló a brit popduó karrierjéről, mely szerencsére csak súrolja a bulvár határait. Pedig George Michael kapcsán mi sem lett volna egyszerűbb, mint engedni a szenzációhajhászat kísértésének.
A Wham! pályafutása aligha tekinthető észveszejtően kivételes sikersztorinak: adott volt két középosztálybeli gyerekkori haver, akik zenekart alapítottak a kelet-angliai Bushey városában. A kezdetben ska műfajban mozgó csapat hangszeresei lassan lemorzsolódtak, George Michael (ekkor még Georgios Panayiotou, becenevén Yog) és Andrew Ridgeley pedig egyre inkább a pop és funk hangzás felé mozdultak el.
Így született meg a Wham!, melynek Fantastic című debütáló lemezén kizárólag külsős producer dolgozhatott, a csapat pedig csak aprópénzeket kapott a jogdíjakból.
Ám a második album felvételénél a kiadó már konkrétan megkövetelte, hogy a produceri munkálatokat is az alig húsz éves George Michael végezze. Ridgeley ekkor már a szövegírói és dalszerzői munkát is teljes egészében Michaelre bízta, készségesen elismerve, hogy zenésztársa jóval tehetségesebb e téren. A Wake Me Up Before You Go-Go, a Freedom és a Careless Whisper pedig óhatatlanul elhozta a világsikert.
A Wham! rövidesen egy ligában játszott Elton Johnnal, a Queennel, Stinggel és a U2-val, Michaelt azonban egyre intenzívebben gyötörték ma már jól ismert démonjai.
Ekkoriban ugyanis csak legközelebbi barátainak vallotta be, hogy a saját neméhez vonzódik, miközben a külvilág a (hetero)szexszimbólumot látta benne.
Minderről pedig nem exbarátok, menedzserek, újságírók vagy magukat megnevezni nem kívánó bennfentesek vallanak, hanem maga George Michael és Andrew Ridgeley, akik elsőszámú narrátorként közreműködtek a produkcióban. Ebből pedig egyenesen következik, hogy Chris Smith filmje sokkal inkább a zenerajongók, mintsem a bulvárfogyasztók érdeklődését hivatott kiszolgálni, ám a „száraz tények” is elég izgalmasak ahhoz, hogy a Wham! az utolsó percig képes legyen lekötni a nézőt. Kiváltképp, hogy a két zenész között gyerekkoruktól fogva hemzsegtek az önjelölt operatőrök, így a rendezőnek temérdek archív felvétel állt rendelkezésére egy-egy korszak dokumentálásához. Mindeközben szemtanúi lehetünk, amint a Wham! a Top of the Pops c. műsorban elindul a világhír felé, majd amint 1985-ben Kína is megnyitja kapuit a duó előtt, és 12 ezer ember szívja magába a hanyatló Nyugat ópiumát, legvégül bepillanthatunk az egy évvel későbbi búcsúkoncertbe a Wembley Arénában.
Ez utóbbi pedig nemcsak azért volt törvényszerű, mert a duó tartotta magát azon meggyőződéséhez, hogy a csúcson kell abbahagyni. Chris Smith pedig - nagyon helyesen - nem feszegette a kérdést, hogy vajon hogyan alakul a Wham! karrierje, ha George Michael még a világhír berobbanása idején coming outol, és nem csupán a Freedom szövegében tesz rejtett utalásokat identitására. A poptörténelem eme fejezete lezárult, a Wham! című Netflix-mozinál jobb visszatekintő pedig nehezen születhetett volna.
