A szó legnemesebb értelmében volt zenész, és soha nem is volt kérdés, hogy az lesz-e belőle. 1943. július 8-án született Budapesten, egy szegény körülmények közt élő, józsefvárosi cigány családba. Édesapja is zongorista volt, édesanyjának pedig dédelgetett álma volt, hogy fiából zongoraművész legyen. Így csak azért kezdett csupán kilencévesen zongorázni tanulni, mert szülei addigra tudtak annyi pénzt összegyűjteni, hogy hangszert vegyenek neki. Mint szinte mindenki, eleinte ő is a klasszikus zenével kezdte, azonban 12 évesen a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában megismerkedett a jazz műfajjal, ami megváltoztatta az életét. Teljesen lenyűgözte az improvizáció csodája, aminek később ő is a mestere lett.

Hamar egyértelművé vált, hogy elképesztő tehetség, hiszen már kamaszként a legendás gitáros, Kovács Andor együttesében játszhatott a legnagyobbakkal: Kovács Gyula dobossal és Pege Aladár nagybőgőssel. A ’60-as években LDL néven már saját triója volt Duka Norberttel és Pecek Lakatos Gézával. Velük a Magyar Rádió versenyén megosztott első díjat nyert, 1970-ben pedig már Pege Aladár kvartettjének tagjaként második helyet ért el a Montreux-i Jazz Fesztiválon.

És bár később is több rangos díjjal ismerték el munkásságát - 1987-ben Liszt Ferenc-, 2005-ben pedig a jazz zenészek közül elsőként Kossuth-díjat kapott - a legbüszkébb arra volt, hogy olyan zenei kiválóságok, mint Eötvös Péter, Kurtág György vagy épp Kocsis Zoltán dicsérő szavakkal illették improvizációs képességét.

Mivel a ’60-as évek során itthon még nem voltak jazz klubok, a vendéglátóiparban helyezkedett el és a legelitebb, legfelkapottabb helyeken muzsikált: játszott a Moulin Rouge-ban, a Royal Pálmakertben és az Astoria szállóban is. Ezután két és fél évig külföldön, méghozzá nyugaton, New Yorkban élt és zenélt, ahol a legnagyobb jazz ikonokat volt alkalma élőben is megcsodálni. A szíve azonban hazahúzta, és a kint megkeresett pénzével, illetve egy olcsón szerzett Fender zongorával visszatért Budapestre, ezzel pedig neki lett először ilyen hangszere Magyarországon. Ajánlatokkal viszont még jó ideig nem halmozták el, legalábbis zenészként, Gonda János azonban felkérte, hogy csatlakozzon a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz tanszakának tanári gárdájához.

Ekkorra már óriási hatást gyakorolt rá az amerikai jazz zene modern változata, a fúziós jazz, és ebben a stílusban alapította meg 1972-ben a ma már kultikusnak számító Rákfogó együttest. Zenésztársai itt Babos Gyula gitáros, Jávori Vilmos, majd Kőszegi Imre dobosok, illetve előbb Lakatos „Bögöly” Béla, majd a Syriusból átigazoló Orszáczky Jackie basszusgitáros és Ráduly Mihály szaxofonosok voltak. Bár lemezük nem lehetett, a formáció nagy népszerűségnek örvendett a fiatalok körében és

hatalmas szerepet játszott a progresszív, fúziós jazz meghonosításában.

1979-ben Babossal, Dandó Péter basszusgitárossal és Gritz Péter dobossal létrehozta a hasonló mentalitású Saturnust, amivel viszont már két nagylemezük is megjelenhetett (a második korongjukon már Kőszegi Imre ült a dobok mögött). Az együttes nagyon sikeres volt: albumaikból 20.000 példány fogyott, ami a jazz műfajban egészen elképesztő mennyiségnek számított. Több alkalommal is vendégei voltak a Magyar Televízió könnyűzenei műsorainak, illetve nagyrészt ők alkották Katona Klári kísérőzenekarát is.

A Saturnus után 1987-ben Jávori Vilmos dobossal, Vasvári Pál basszusgitárossal és Csepregi Gyula szaxofonossal összehozták a Hungarian Jazz Quartet nevű csapatot és a következő évben egy nagylemezük is megjelent, New Age címmel.

Tehetségét nem csak itthon, de külföldön is elismerték: a '80-as évek közepén közreműködött a smooth jazzben utazó amerikai Special EFX duó lemezein, aminek köszönhetően a '80-as évek második és a '90-es évek első felében - egyszerűen csak Szakcsi néven - négy stúdióalbuma is megjelenhetett az egyik legnagyobb amerikai jazz lemezkiadó, a GRP gondozásában.

Nagy példaképe, Chick Corea többször is méltatta szerzői és előadói kvalitásait, karrierje során pedig többek közt olyan világhírű zenészekkel volt alkalma együtt játszani, mint Frank Zappa, John Patitucci, Jack De Johnette, Dave Weckl, Omar Hakim vagy Victor Bailey.

A tanítás és a zenekarozás mellett a ’70-es és a ’80-as évek során Csemer Gézával musicaleket írt, főként a cigányságról, amivel szintén úttörőnek számított. Származására és a roma dallamvilágra mindig is büszke volt, a cigány folklór gyűjtésével is foglalkozott. 2004-ben egy teljes nagylemezt piacra dobott Na dara! (Ne félj!) címmel, ami a jazzt a komolyzenével, a népzenével és a cigányzenével ötvöző zenei világa miatt a cigány jazz műfajteremtő darabjának tekinthető.

A kezdetektől fogva egészen haláláig kereste az újat, a diverzitást, igényelte a fejlődést, a progresszivitást. Nem ritkán fiatal zenészekkel vette körül magát, nyitott volt mindenre és mindenkire. Ahogy játékában, úgy a műfajok tekintetében sem voltak korlátai: játszott klasszikus versenyművet nagyzenekarral, színpadra lépett a 100 Tagú Cigányzenekarral, rögzített lemezre négykezeseket Vukán Györggyel, adott ki népdalfeldolgozásokat tartalmazó világzenei albumot, de ami talán a legmeglepőbb: még egy Joy Division emlékzenekarban is zenélt Müller Péter Sziámival.

Élete utolsó másfél évtizedében behatóan tanulmányozta többek közt Kurtág György és Ligeti György műveit, játékában a jazzt egyre inkább a kortárs komolyzenével ötvözte. Idén szeptemberben jelent meg monumentális misztériumjátéka, A tudás fája címmel, amelyre élete fő műveként hivatkozott.

Egészen haláláig célja volt, hogy alapvetően más műfajokban alkotó előadókkal közös zenei nyelvet teremtsen. Ennek szellemében szeptember 30-án, péntek este még Gerendás Péterrel lépett színpadra, vasárnap hajnalban azonban örökre lehunyta a szemét.

Hiányozni fog, mindenkinek. Kevés olyan művész van ugyanis, akiről zenei ízléstől, politikai hovatartozástól és egyéb más különbözőségektől függetlenül mindenki elismerő szavakkal nyilatkozott, már életében is. Ő ezen zsenik egyike volt.

Nyugodjon békében.