Közel 18 évvel legutóbbi stúdióalbumuk, az Everybody Loves a Happy Ending, és napra pontosan 37 évvel a legsikeresebb, Songs from the Big Chair című korongjuk megjelenése után vadonatúj lemezanyaggal rukkolt elő a ’80-as évek egyik legnépszerűbb újhullámos/pop rock csapata, a Tears for Fears.

A Roland Orzabal és Curt Smith alkotta duó The Tipping Point című várva várt új albumának megszületése azonban nem volt a legegyszerűbb folyamat. A csapat ugyanis korábbi menedzsmentje és kiadója nyomására különböző modern, trendi producerekkel kezdett bele a felvételekbe, a dolog azonban olyannyira nem működött, hogy egy ponton Smith faképnél is hagyta társát, mondván ez nem az a projekt, amiben továbbra is részt kívánna venni.

A zenész végül visszatért, azonban Orzabal feleségének 2017-ben bekövetkezett tragikus halála óriási csapást mért a formációra, tovább nehezítve a munkafolyamatokat és természetesen rányomva bélyegét a dalok hangulatára, illetve szövegvilágára is. Az album ezért aztán szinte végig olyan témákat feszeget, mint az elmúlás, a bánat és az elvesztés feldolgozása.

A Tears for Fears azonban mindig is nagyszerűen lavírozott az elvontabb, komolyabb témák és a megaslágeres, de mégis intelligens popzene között és ez az új albumon sincs másképp, azonban a paletta még eklektikusabb, mint valaha.

A lemezt nyitó, videoklipet is kapó No Small Thing egy a bandától szokatlan, akusztikus, folk/country tételként indul, ami akár Bob Dylan vagy Johnny Cash tollából is íródhatott volna, majd szinte észrevétlenül csap át egy The Beatles-szerű szerzeménybe.

Gyökeres váltás a már sokkal inkább a duóra jellemző, szintivel induló, ám modern felfogású The Tipping Point, melynek lüktetése a klasszikus Everybody Wants to Rule the World-öt idézi fel bennünk, azonban hangulata összességében jóval sötétebb, hiszen inspirációjául Orzabal feleségének elvesztése szolgált.

A következő, Long, Long, Long Time nagyjából elődje irányvonalán halad tovább, már a verse is rendkívül karakteresen angol, a női vokálokkal megtámogatott refrén pedig tipikus Tears for Fears.

És ezután következik a lemez egyik legerősebb szerzeménye, a szintén a csapat hőskorát idéző, Curt Smith által írt és előadott Break the Man, amelyhez a címadó tételhez hasonlóan videoklipet is készítettek. Az iszonyat erős refrénnel megáldott szám a szövegét tekintve a nagy sikerű, 1989-es Woman in Chains folytatásaként is felfogható, és egyben az első olyan TFF-kislemez, amelyben Roland Orzabal nem szerepel dalszerzőként.

A full szintipop hangszerelésű My Demons azonban ismét Orzabalé, az ennek ellenére mégis rock érzetű nóta pedig ismét rendkívül fogós refrént kapott. Az album leghosszabb, 6 percet is meghaladó dala, a Rivers of Mercy ismét egy nyugodtabb, egy eleinte egy szál zongorával és egy minimál looppal kísért tétel, tökéletes kontrasztban az előző track sodrásával, ami aztán egyre jobban kinyílva, ezúttal hangszerelésében juttatja eszünkbe a Woman in Chains című klasszikust.

Az Orzabal feleségének depressziója ihlette, gyönyörű Please Be Happy-ben szinte tapintható a fájdalom, refrénjében itt is a The Beatles köszön vissza. Ez a Master Plan-ben sincs másképp, azonban míg az előbbiben a Let it Be-éra Paul McCartney, utóbbiban inkább a pszichedelikus John Lennon világa jelenik meg néhány motívum erejéig.

Az End of Night ismét egy modernebb hangzású dal, jó adag szintivel, maga a szám azonban a ’70-es évek glam rock érájában is születhetett volna. Az albumot záró, loopokkal és szintivel operáló minimalista Stayt már egy korábban megjelent best of lemezről emelte át a zenekar, azonban a track most új hangszerelést kapott, és tökéletesen zárja le a 42 perces korongot.

A The Tipping Pointon tehát nem igazán találunk töltelékdalt, végig ötletes, izgalmas és karakteres, valódi mondanivalóval, ahogyan azt már a banda korábbi anyagain is megszokhattuk. És egy tökéletes példa arra, hogy egy szörnyű tragédiából is tud valami csodálatos dolog születni. Jó érzés tudatosítani, hogy még ma is megjelennek ilyen albumok,

ilyen alkotásokra még 17 évet is érdemes várni.

És keserédes belegondolni, hogy lehetne ilyen is a popzene. Persze ahhoz több olyan zseni kellene, mint Roland Orzabal és Curt Smith. De szerencsére ők még itt vannak nekünk.

Borítókép: Steve Rapport/Getty Images