Van, aki fanyalgott rá, szerintünk a tavalyi év legjobb filmje volt, és hoz mindent, amit egy jó óriásmajmos filmnek hoznia kell: akciót, látványt és olyan rettentő melldöngetést, amilyenre csak King Kong képes.
„Hát ez valami förmedvény. Csak a látvány, ami valamelyest felhúzza, de a történet, a gyerekes anomáliák, a fájóan elcsépelt sablonok - borzasztó.” – kommentelte egy olvasónk a film adatlapján, aki lehetséges, hogy nem jól használta az anomália szót, és tudom, hogy vannak, akiknek nem jött be a Kong: Koponya-sziget, de nekem az egyik kedvencem még 2017-ből. Igaz, én nem kerestem többletjelentést, élveztem a látványt, a hihetetlen akciót, azt a világot, amit a régi szörnyeteg köré felépítettek, a pár vonással megrajzolt, mégis nagyszerű karaktereket, és a hozzájuk járó nagyszerű színészi játékot.
Igaz, nem mindenkinek való egy szörnyfilm, és nem mindenki szereti a régi nagy klasszikusok remake-jét, vagy ez esetben rebootját, hiszen itt nem az eredeti sztori újbóli elmondásáról van szó, mint ahogy azt Peter Jackson tette saját, 2005-ös verziójával – amivel olyan nagy baj nem volt, csak semmit nem tett hozzá a jól ismert történethez. Az eddig mindössze egy nagyjátékfilmet maga mögött tudó Jordan Vogt-Roberts King Kong történetét az 1970-es évekre, a vietnami háború végóráira helyezte, hogy kicsit nyúlhasson az Apokalipszis most!-ból -, a nagy politikai felfordulás és hatalmas tudományos fejlődés időszakába. Mert például ekkor készültek az első műholdas felvételek, és ezek egyikén tűnik fel az eddig ismeretlen, de számos nép legendáiban felbukkanó Koponya-sziget, amelyet titokzatos viharzóna vesz körül. Így aztán az ide induló tudósokat egy csapat katona kíséri el helikopteren, illetve velük tart egy angol nyomkereső és egy fiatal riporternő.
A tudósok között vannak, akik tudják, mire számíthatnak, a harcedzett katonák nem. Az egész helikopterflottát az égről kiradírozó felbőszített óriásmajom mindenesetre mindenkinek jókora meglepetés, és akkor még nem látták a föld alatt és a fák között élő szörnyeket, akikről előszeretettel mesél nekik az a kissé hibbant II. világháborús pilóta (John C. Reilly a legjobb formájában), aki az elmúlt 28 évet itt töltötte. És megindul a harc, hol Kong, hol más lények ellen, és az akció elképesztően látványos. Ez ugyanis elsősorban kalandfilm, a szó legjobb értelmében, és ehhez elég alaptípusokkal dolgozni, és Vogt-Roberts volt olyan okos és rutinos, hogy ezeket a figurákat nagyszerű színészekre bízza. Így lett a dühödt katona Samuel L. Jackson, a tudományért másokat is feláldozni hajlandó tudós John Goodman, a természetet jól ismerő felderítő Tom Hiddleston, a liberális eszméket valló haditudósító Brie Larson, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
És a rendező ahhoz is elég okos volt, hogy a címszereplőre ne aggasson túl sokat: itt nincs románc, legfeljebb kicsi barátkozás, elég, hogy Kong kitölti a vásznat, és elképesztően néz ki. Azt ugyan furcsa megszokni, hogy mindig úgy jár, mint egy ember – Jackson gorillája ilyen szempontból sokkal hitelesebb volt - és néha a számítógépes animáció is megbotlik nála, de nagyon is működik, mint szörny, mint a sziget istene és fajtájának utolsó példánya. Elképesztően tud harcolni, és nagyon tud haragudni. És ha minden jól megy, még kétszer találkozhatunk vele!
