A kritikusok nem szokták annyira a tenyerükön hordozni a szituációs komédiákat, mint a drámai tévésorozatokat, de azért van jó pár nagy klasszikusa ennek a műfajnak is, a Seinfeldtől kezdve az Office-on át Az ítélet: családig. Amiről kevesebb szó esik, hogy minden egyes jó szitkomra jut egy tucatnyi unalmas, humortalan, kínos vagy ízléstelen „komédia” is; a többségüket gyorsan el is felejtjük. (Vagy meg sem ismerjük, mert a magyar tévék eleve csak azokat a sorozatokat vásárolják meg, amelyek odakint már sikeresek.) Most azok közül válogatunk, amelyeket legszívesebben a saját alkotóik is elfelejtenének.

Tesók a világűrben (1996)

Ebben az 1996–97-ben futott sorozatban (eredeti címe: Homeboys in Outer Space) két fekete űrhajós kalandjait követhetjük, akik az űrautójukkal a tejutat kalandozzák be valamikor a 23. században. A szitkommal nemcsak az volt a probléma, hogy béna és olcsó vicceket sütöttek el benne, de még a rasszista sztereotípiákkal se spóroltak.

Attól pedig, hogy sokat kiabálnak a színészek és aláröhögést kevernek a dialóg alá, még nem lesz vicces egy sorozat.

Utálom a tinilányomat (2011)

Az alapötlet nem is lenne rossz: két elvált anya rájön, hogy megbuktak szülőként, mert csemetéikből pont olyan lányok lettek, mint akik őket terrorizálták annak idején a gimnáziumban. Tehetségesebb alkotók kezei közt lehetett volna a sorozat az iskolai zaklatásokról szóló társadalomkritika, olyan fontos témákkal, mint a múlt elengedése és a szülő-gyerek kapcsolat.

Azok a 80-as évek-show (2002)

A kilenc évadot megélt Azok a 70-es évek-show egy csapat tinédzser életét mutatta be, akik (az egyébként nem létező) Point Place nevű kisvárosban tengették mindennapjaikat. Jó ötletnek tűnt a sikert meglovagolni, pláne, hogy részben ugyanazok írták mindkét sorozatot, mégsem lett elég eredeti és szellemes a végeredmény. A történet két fiatal zenészről szólt, akik 1984-ben, San Diegóban próbáltak befutni, kevés sikerrel. Egyiküket az a Glenn Howerton alakította, aki később a Felhőtlen Philadelphiában tudta kamatoztatni az itt megszerzett rutint – úgyhogy legalább ennyi haszna lett a szériának.

Mulaney (2014)

A karrierjét a Saturday Night Live-ban kezdő John Mulaney az egyik legnépszerűbb amerikai stand-up humorista, a komikusok önéletrajzi ihletésű szitkomjainak pedig elég komoly hagyománya van (lásd: Seinfeld, Louie, Félig üres), úgyhogy papíron kiváló ötletnek tűnt a koncepció. Mulaney saját maga fikcionalizált verzióját játszotta el, csakhogy a formula túlságosan ismerős volt (New York-i komikus, hóbortos barátok, fura szomszéd stb.), így mindenki a Seinfeldhez hasonlította. A szkript viszont annyira nem volt erős, és Mulaney-ről is kiderült, hogy nem túl jó színész, úgyhogy a Fox egy évad után elkaszálta a sorozatot.

Baby Bob (2002)

Egy jó szitkomnak nem előfeltétele, hogy különösebben vicces vagy érdekes legyen az alaphelyzet. Abban, hogy barátok együtt laknak (Jóbarátok) vagy hogy hogy működik egy közepes méretű iroda (Office), önmagában semmi mulatságos nincs, mégis éveken át jól működtek ezek a sorozatok. Ha viszont túl merész vagy bizarr az alapötlet, nehéz évadokon át tartani ugyanazt a szintet. Pláne, ha már az elején is fárasztóak a viccek, mint a Baby Bob esetében, ahol az a „poén”, hogy van egy felnőtt módra beszélő kisbaba. Ez már a Nicsak, ki beszél!-filmekben is csak mérsékelten volt szórakoztató, itt pedig még kevésbé.

Ősember (2007)

Ami működik egy 30 másodperces reklámban, nem biztos, hogy elég egy komplett sorozathoz. Ezt a leckét kellett megtanulniuk a Caveman alkotóinak, akik a Geico népszerű reklámja nyomán készítették el a köztünk élő ősemberekről szóló szitkomot. A sztori szerint ebben a világban a barlanglakók nem haltak ki, hanem alkalmazkodtak a modern világhoz. A probléma csak annyi, hogy a gyakorlatban ezek a karakterek csupán annyiban különböznek a homo sapiensektől, hogy sokkal több a testszőrzetük, ami humorforrásnak elég kevés. Az alkotók szerették volna a faji előítélet témáját is behozni, de azt meg a kisebbségi csoportok nem értékelték – elvégre ki örülne neki, ha egy allegóriában fejletlen ősemberekhez hasonlítanák őket?

Anyám, az autó (1965)

Az elmúlt 30 évben a szitkomok főhősei átlagemberek lettek átlagos problémákkal, a 60-as, 70-es években azonban minél abszurdabb volt az alaphelyzet, annál nagyobb eséllyel kapott zöld utat a széria. A főhősök közt volt beszélő ló (Mr. Ed), külvárosi boszorkány (Bewitched), női dzsinn (Jeannie, a háziszellem) és repülő apáca (The Flying Nun). De a csúcs a My Mother the Car volt, ami pontosan arról szólt, ami a címe: egy olyan autóról, amelyről kiderül, hogy a tulaj édesanyjának reinkarnációja. A fő probléma viszont érdekes módon nem az volt a szitkommal, hogy túl abszurd, hanem az, hogy nem eléggé az; sőt a nézők kifejezetten unalmasnak tartották.

Fred: a show (2012)

Lucas Cruikshank a YouTube-on találta ki a Fred Figglehorn nevű, iszonyatosan idegesítő figurát, és a Nickelodeon valamiért jó ötletnek tartotta egy külön sorozatot építeni a karakterre.

A Port.hu olvasóinak 1,8-as osztályzata talán még több is a megérdemeltnél.

Heil, drágám, megjöttem! (1990)

A listánkon szereplő szériák többsége egy évad után kapta meg a kaszát, de a Heil Honey I'm Home!-nak ehhez egy epizód is elég volt. Pedig az alaphelyzet egész ártatlan: egy Berlinben élő középosztálybeli párt követünk, akiket nagyon idegesítenek a szomszédaik. A fergeteges poén? Ez a páros Hitler és Eva Braun, a szomszédaik meg Goldsteinék. Az első epizódban a Führerék Neville Chamberlain brit miniszterelnököt látják vendégül, amit megpróbálnak eltitkolni a szomszédok elől. A közfelháborodásnak köszönhetően a pilot epizód után nem jött folytatás, pedig a Monty Python anno bebizonyította, hogy lehet a hitleres szatírát jól is csinálni.

(via Looper)

Pokorny Lia az I Love You Babyt énekelte a SZESSÖN próbatermében, amivel Tomi és Jancsó simán fel is vehette volna helyben megalakult zenekarukba.