Joaquin Phoenix kalapáccsal dolgozik, de nem tetőfedő vagy ilyesmi: fiatal lányokat ment ki emberkereskedők karmai közül a Sosem voltál itt című kőkemény drámában.
Íme, a modernkori Taxisofőr! A címe Sosem voltál itt, 2017-ben mutatták be, a rendezője Lynne Ramsay, és akárcsak Martin Scorsese örökbecsű klasszikusa, ez is New York City legmocskosabb oldalát mutatja meg, és itt is fontos szerepet játszik egy szenátorválasztás. Akárcsak Robert De Niro Travis Bickle-je, a Joaquin Phoenix által játszott Joe is veterán tengerészgyalogos, aki a háború számos fizikai és lelki jegyét viseli magán, és ő is egy fiatal lány megmentője lesz. Sőt, ez a munkája: a háborúból hazatérve arra szakosodott, hogy eltűnt, otthonról megszökött vagy emberkereskedők kezére jutott lányokat keres meg és visz haza.
Joe nagyon beteg ember. Mármint fejben, mert nem elég, hogy háborús veteránként poszttraumatikus stressz szindrómától szenved, amit megspékel az FBI-nál szerzett rengeteg szörnyű élmény, de mindez a szörnyű gyerekkora szilárd alapzatára épül, amiben fontos szerepe volt apja kalapácsának és egy nejlonzacskónak. Joe talán pont azért vadászik megélhetésből nála is betegebb emberekre, akik gyereklányokat rabolnak el, tartanak fogva vagy bocsátanak áruba. Ez az ő specialitása, erre épül az egzisztenciája, most pedig egy politikus lányát (Ekaterina Samsonov) kell kimenekítenie egy bordélyból, ami sikerül is, de ez olyan események láncolatát indítja be, amely mindent lerombol hősünk körül – aki amúgy is minden nap az öngyilkosság gondolatával játszik…
Joaquin Phoenix állítólag felkészülésként a rendező/forgatókönyvíró Lynne Ramsay-től mindössze egy audio file-t kapott, amin tűzijátékok és robbantások hangja keveredett fegyverropogással. A mellékelt utasítás csak annyi volt, hogy pontosan ez visszahangzik folyton a főhős fejében – felteszem, Phoenix fejében amúgy is ilyesmi dübörög, ez az alakítása viszont annyiban mégis különbözik a többitől, hogy sokkal „fizikálisabb”. A szerep kedvéért kiszélesedett, bozontos szakállt növesztő színész darabos, nehézkesnek látszó, ugyanakkor robbanékony mozgása, hihetetlenül erőteljes jelenléte adja a történet magját, a film lelkét, hiszen egy-egy mozdulata többet mesél el a karakterről, mint a sokszor teljesen feleslegesen bevágott visszaemlékezések és víziók.
Mert a Sosem voltál itt legfőbb erénye a főszereplő játékán túl a szikársága, egyszerűsége, ami még az alapanyagként szolgáló Jonathan Ames regényhez képest is spártai – abban Joe egy csomó kütyüvel és egyébbel dolgozik, itt minimalista,
a fegyvere a kalapácsa.
Phoenix annyira jó, hogy tulajdonképpen az sem számít, hogy a történet bizonyos pontokon kissé zavaros. Mindezt egy nagyszerű képi világ és egy olyan zsigeri, néha a bőrünk alá mászó zene egészíti ki Jonny Greenwoodtól, a Radiohead gitárosától, ami újra csak arról szól, micsoda szörnyűségek rezonálnak a főhős fejében, és már adott is egy majdnem tökéletes művész-akciófilm.
