Ben Affleck, mindenki Gézája csakis azért kapta meg a nagyszerű pszichothriller főszerepét, mert elég butának néz ki, amikor mosolyog, de ez a mosoly is a nagy átverés része.
Az alapanyagot Gillian Flynn bestsellere szolgáltatta, amiből maga az írónő készítette el a forgatókönyvet, ami minden sallangot és felesleges szálat lemetszett a könyvből, ám a végeredmény így is 150 perc, és telis-teli van izgalmas részlettel. Bár David Fincher már a félidőnél bedob egy óriási fordulatot, amit további féltucat csavarral told meg, az apró gesztusok és ellesett félmosolyok legalább olyan súllyal bírnak, mint egy-egy nagyobb felismerés, és ez teszi a Holtodiglant különlegessé, hiszen műfaja és története alapján akár egy tökéletesen átlagos thriller is lehetne.
Egy ideálisnak hitt házaspár az ötödik évfordulóját ünnepelné, ám a feleség eltűnik, és mindenki a férjre gyanakszik. Aki képtelen jól kezelni a sajtót és minden mondatával, mozdulatával csak még gyanúsabbá teszi önmagát. És nagyon kell figyelni rá és mindenki másra is, mert itt szinte minden mellékszereplőnek – még a legjelentéktelenebbnek is – aprólékosan kidolgozott karaktere és szerepe, minden helyszínnek súlya van. Így kap a film meghökkentően telített textúrát, amelyben az olyan, lássuk be, átlagos színészek is képesek parádézni, mint Ben Affleck és Rosamund Pike. Afflecket, akit tényleg úgy nézett ki magának a rendező, hogy ráguglizott az "Affleck mosolyog" kifejezésre, szokás nem szeretni, amire rá is szolgált időnként – más kérdés, hogy rendezői kvalitásait senki sem vonta kétségbe -, ezért itt is könnyű ellene drukkolni, de ez is a trükk része.
És itt jön be Affleck szokásos bárgyú vigyora, a tétova félmosoly, ami rendszerint olyanná teszi, mintha nem tudná, mi folyik körülötte, pedig itt ő is ugyanolyan manipulátorrá válik, mint bárki más – és nem szpojlerezhetünk. Merthogy a csodálatosan megkomponált film szinte minden pillanatában átveri a nézőt, és ha éppen nem veri át, akkor azon dolgozik, hogy elaltassa az éberségét! Csupán egy valami, pontosabban valaki lóg ki ebből a tökéletesre komponált képből: Neil Patrick Harris, aki a feleség régi rajongóját játssza. Sajnos drámai színésznek messze nem olyan jó, mint komikusnak – vagy bűvésznek -, és megjelenésével képtelenség másra gondolni, mint az Így jártam anyátok Barney Stinsonjára.
