Egy súlyosan terhelt férfit és ikertestvérét alakítja kettős szerepben Mark Ruffalo az HBO új minisorozatában, amit bizony rohadt nehéz nézni. De nagyon megéri.
A hat, egyenként egy-egy órás epizódból álló Ez minden, amit tudok Wally Lamb 1998-as regénye alapján készült, és egy egypetéjű ikerpár, Dominick és Thomas Birdsey történetét mutatja be, a csavar pedig az, hogy egyikük, Thomas paranoiás skizofrén. Az nem csavar, hogy valami régi hollywoodi fordulattal nem tudhatjuk, melyikük az és melyik nem, mert azonnal meglátszik. Dominick szakállas, férfias és határozott, míg testvére elhízott, puha, meggyötört, és azonnal látszik, hogy megannyi démon gyötri. És ezek a démonok rátelepednek az egész sorozatra, minden képkockáját uralják.
Pedig az egész olyan jól kezdődött, meséli Dominick valakinek, hiszen az egypetéjű ikerpár születése szenzáció volt annak idején, még címlapra is kerültek, mert bár csak hat perc különbséggel születtek, az egyikük még 1959-ben, a másik már a következő évtizedben, 1960-ban látta meg a napvilágot. Aztán már semmi sem volt jó. Anyjuk (Melissa Leo) sosem árulta el a fiúknak, ki volt igazi apjuk, nevelőapjuk rémesen bánt velük, majd hamarosan kezdett elhatalmasodni Thomas betegsége, akit bentlakásos intézetben kezeltek, és aki már az első epizód elején szörnyű dolgot művel önmagával. Ami azt illeti, ez az első öt perc legalább annyi drámát sűrít össze, mint amennyit az elmúlt év ÖSSZES filmje önmagában hordozott, és nem azért, amit Thomas tesz, hanem azért, ahogy azt a másikuk, Dominick viseli. Gyötrelmesen.
Azt eddig még nem tettük hozzá, de mindkét testvért Mark Ruffalo alakítja, még a szokásosnál is jobban, pedig neki külön specialitása a meggyötört, belül izzó karakter, és most nem ironizálunk. Iszonyú mennyiségű munkája van a kettős alakításban: 15 héten át csak Dominick jeleneteit vette fel, majd egy öthetes szünet során hízott több mint 15 kilót, hogy az egészet újra letudja Thomas, és ez csak a dolog „technikai” része. Az első rész még keveset mutat, megismerjük a családot, Dominick volt feleségét (Kathryn Hahn) és egy labilis lelkiállapotú fordítót (Juliette Lewis) is, aki nagyapjuk olasz nyelvű visszaemlékezésein dolgozik. Ez utóbbi szál nem igazán tesz jót a sorozatnak, ami akkor működik igazán jól, amikor csak a családdal foglalkozik, Lewis szokásos harsánysága pedig kicsit kilóg innen, viszont sejthető, hogy a memoárnak sorsdöntő szerepe lesz később. Addig viszont ott búcsúzunk, hogy szerencsétlen Thomast egy szigorított elmegyógyintézetbe szállítják át, amit testvére őrjöngve próbál megakadályozni – persze sikertelenül.
Az előzetesből és a leírásból tudni, hogy a későbbiekben kerül elő Rosie O'Donnell szociális munkásként, illetve Imogen Poots Dominick barátnőjeként, és Archie Panjabi pszichiáterként, aki talán rávilágít majd valamire. Még sok minden más is vár ránk, mert érzésem szerint Derek Cianfrance rendező (Blue Valentine, Túl a fenyvesen) nagyon sokat vállalt magára – az eredeti könyv is 900 oldalas, és itt is több idősík van. És van egy olyan érzésem is, hogy mind a rengeteg mindenen átesett Ruffalo, mind Cianfrance számára az Ez minden, amit tudok valami másról is szól: a színész az öccsét, Scottot veszítette el, a rendező a húgát, Megant veszítette el. Nem kényelmes azt nézni, ahogy mindez átsüt minden képkockán, de ilyen intenzitást és őszinteséget már nagyon, de nagyon rég láttam.
Értékelés: 10/8
