Jean-Paul Belmondo 1979-es filmje, a Zsaru vagy csirkefogó? egy új, rendkívül sikeres korszak kezdetét jelentette a korábban alkotói válsággal küzdő színész számára.
Az 1970-es évek legvégére a francia film egyik legragyogóbb csillaga és a közönség legnagyobb kedvence, Jean-Paul Belmondo alkotói válságba került: kiöregedett a kalandfilmek légtornamutatványokkal megtűzdelt műfajából, és bizony nem jöttek azok a szerepek, amik igazán feküdtek neki, így pár évig nem is dolgozott. Ekkor találkozott Georges Lautner rendező-forgatókönyvíróval, aki többször is hangoztatta, hogy milyen szívesen dolgozna vele. Leültek, átbeszélték, mit szeretne Belmondo, milyen szerep az, amiben kipróbálná magát és mi feküdne igazán jól neki, és így született első közös filmjük, a Zsaru vagy csirkefogó? (1979),
amit aztán még nagyobb sikerek követtek.
Például a Szabadlábon Velencében (1980), A Profi (1981) vagy a Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984).
Egy gyanús rendőrgyilkosság után egy, a börtönből frissen szabadult gengszter bukkan fel Nizzában, annak a prostinak a bátyja, akit a zsaruval együtt szintén eltettek láb alól. Antonio Cerutti (Belmondo) szépen nekilát, hogy a várost uraló két gengszterfőnököt, a szerencsejátékokat irányító Musard-t (Georges Géret ) és a korzikai Volfonit (Claude Brosset) megrendszabályozza. Jól is keveri a lapokat, miközben a gengszterek által lefizetett korrupt zsaruk közelébe férkőzik, és lassan kiderül, hogy Cerutti valójában a Párizsból érkezett Stan Borowitz felügyelő, aki kőkemény módszerekkel igyekszik lefejezni a helyi alvilágot. Csakhogy neki is van gyenge pontja, méghozzá a váratlanul felbukkanó lánya (Julie Jézéquel) és egy szépséges írónő (Marie Laforet), és ahogy emelkednek a tétek, úgy válik egyre véresebbé ez a játék.
Belmondo elsősorban azért döntött a történet mellett – amelyhez az alapanyagot Michel Grisolia A tenger felügyelője című regénye szolgáltatta -, mert egyszerre két karaktert játszhatott, pontosabban ugyanannak a karakternek két teljesen más oldalát. A film sikerét azonban nem az ő árnyalt alakítása hozta meg, hanem a szokásos karizmája, és az, hogy az általa játszott karakter erkölcsi szempontból erősen ingoványos talajon mozog:
ha kell, elbűvölő tud lenni, ha kell, elvágja a torkod.
Ez új volt Belmondónak, és jól is állt neki, és új lendületet is adott a karrierjének, ami aztán a Lautnerrel közös munkájának köszönhetően új magasságokig jutott el.
