Al Pacino a nácik kedvenc Shakespeare darabjába, A velencei kalmárba szeretett bele, de nem ugyanazért, amiért Hitlerék, hanem a halhatatlan bárd fantasztikus sorai és karakterei miatt.
Bár William Shakespeare mindig is a leginkább megfilmesíthető klasszikus szerzők közé tartozott, egy darabjához viszont nagyon sokáig csak óvatosan lehetett nyúlni. A velencei kalmár ugyanis sokáig a náci propagandagépezet fontos eszköze volt, mivel a dráma negatív hőse Shylock, a zsidó uzsorás. A hitleri Németország egyik legtöbbet játszott darabja lett a jócskán eltúlzott, antiszemita karikatúrává változtatott darab, népszerű rádiójáték is lett belőle, és amihez a nácik egyszer hozzányúltak, azzal mások már nagyon óvatosan bántak.
Mindezek ellenére a színészlegenda Peter O'Toole már 1970-ben majdnem megcsinálta a saját verzióját, természetesen önmagával Shylock szerepében, de az MGM stúdió új vezetősége elkaszálta a rizikósnak látszó projektet, így egészen 2004-ig kellett várni, hogy megszülessen A velencei kalmár filmverzióban, és ehhez is Al Pacino kellett, aki beleszeretett a karakterbe – és a sors iróniája, hogy erre hajtott örök szakmai versenytársa, Dustin Hoffman is, aki majdnem megkapta a szerepet, de csak majdnem. És aki nem ismerné a történetet, íme! A XVI. századi Velencében járunk, a fiatal Bassanio (Joseph Fiennes) nemesi származású barátjától, Antoniótól (Jeremy Irons) egy nagyobb összeget kér kölcsön, hogy elhajózhasson Belmontba, és megkérhesse a szépséges Portia (Lynn Collins) kezét. Azonban Antonio minden vagyonát bárkáinak szállítmányaiba fektette. Felkeresik hát a zsidó uzsorást, Shylockot (Pacino). A helyzet azonban pikáns, mivel Antonio többször is megsértette, sőt, le is köpte az uzsorást, most üzletet kell kötniük. Shylock feltétele: ha Antonio nem tudja időben törleszteni a kölcsönt, akkor kivághat egy fontnyi húst a testéből.
És minden filmben és darabban, ahol valaki tetemes summát kér kölcsön, garantált, hogy beüt a krach, és itt is ez történik, de szerencsére ott van Bassanio és meglepően eszes kedvese, aki a jó ügy érdekében – és pont, hogy eszességét bizonyíthassa - még egy cselre is hajlandó, az ügy pedig a bíróságon folytatódik. És meglehet, hogy maga Shakespeare találta fel a bírósági dráma műfaját, mert a játékidő nagy részében a velencei bíróság előtt ismerteti érveit a két fél és azok ügyvédei, néha meglepő fordulatokat is tartogatva. Michael Radford rendezőnek (A csend zenéje, Trükkös gyémántrablás), aki az 1984 megfilmesítése után egyfajta irodalmi adaptáció-szakértő lett, nem is volt egyéb dolga, mint hagynia a nagyszerű szereplőgárdát Shakespeare-t előadni.
És egy kis érdekesség a végére: a filmben látható fedetlen keblű örömlányok egyfajta történelmi hűséget képviselnek: a velencei magisztrátus döntött úgy, hogy a lányoknak meg kell mutatniuk, mijük van, merthogy annyi férfi árulta akkoriban a testét női ruhában, hogy gyakoriak voltak az ebből származó „félreértések”.
