„Szerintem túlságosan is a múlt bűnein van a hangsúly, tovább kéne ezen lépnünk” – mondta a világ leggazdagabb embere, Elon Musk a németországi választások előestéjén egy szélsőjobboldali párt rendezvényére bejelentkezve. Hogy őt mi motiválta, az jó kérdés, de a felvetés nyilván megvitatható. Mennyit és hogyan kell a németeknek a nácizmus bűneiről beszélniük, lehet-e azt relativizálni, más népekre kivetíteni, szűrőkön keresztül megmutatni? A választ egy régi-új sorozat mutatja meg a maga erényeivel és hiányosságaival.

Időről időre születtek sikeres német háborús filmek a II. világháborúról, mint A tengeralattjáró (1981) vagy a Sztálingrád (1993) – mindkettő címe elég egyértelműen jelzi, miről is szól -, hiszen a németeknek deklaráltan fontos a szembenézés a múlttal. Ebbe a sorba tartozik a több magyar címen is futó, 2013-ban megjelent sorozat, az Unsere Mütter, unsere Väter, amit korábban főleg videómegosztókon lehetett megnézni, de most a Duna Televízió tűzi a műsorára, ami egyfajta megkésett hazai premier is. A Duna az eredeti német cím fordítását használja, vagyis Anyáink, apáink címen és öt résszel fut keddenként a sorozat – korábban az angol cím tükörfordítása, a Generációk háborúja volt közhasználatban. És nem győzzük hangsúlyozni, ez egy nagyon fontos sorozat nagyon fontos mondanivalóval – rendkívül izgalmas megjelenítéssel.

A cselekmény 1941-ben, a Szovjetunió elleni támadás előestéjén indul Berlinben, ahol öt barát utoljára találkozik, azt remélve, hogy karácsonyra véget ér a háború. Wilhelm Winter (Volker Bruch) hivatásos katonatiszt, míg öccsét, a háborúért kevésbé lelkes Friedhelmt (Tom Schilling) besorozták, Charlotte (Miriam Stein) ápolónő, aki egy hadikórházban fog dolgozni, a csinos Greta (Katharina Schüttler) énekesnői karrierről álmodik. És végül ott van a zsidó Viktor (Ludwig Trepte), akinek az apja szabóságot vezet, és aki menekülne az országból, de ehhez különleges papírokra lenne szüksége. Hamarosan mindegyikükre így vagy úgy, de rázúdul a háború kegyetlensége.

A Winter fivérek a legvéresebb harcok közepébe csöppennek, és az eleinte habozó Friedhelmből is hidegvérű gyilkos lesz, aki, ha kell – persze parancsra – civileket is öl. A hadjárat elején még mintakatona Wilhelmnél viszont elpattan valami. Légnyomást kap egy robbanás után, dezertál, de a tábori csendőrök rátalálnak, és egy büntetőszázadba kerül. Viktornak sikerült megszöknie az Auschwitz felé tartó vonatról, és csatlakozik a lengyel partizánokhoz, de titkolnia kell zsidóságát előlük. Charlotte a hadikórházban megismeri azt a pusztítást, amit a háború az emberi testen végez – miközben elárulja egy zsidó származású nővértársát -, míg Greta egy náci tiszt szeretőjeként lesz ünnepelt sztár, ám vékony jégen táncol, és egy „defetista” kijelentése miatt börtönbe kerül. Viktort leszámítva minden szereplő bűnössé válik – és meg is bűnhődik érte.

A kérdés mindannyiuk számára nem csak a bűnhődés, de a maga a túlélés is, ha egyáltalán megérdemlik azt.

Kezdjük az alapvetéssel: az Anyáink, apáink/Generációk háborúja történelmi sorozatként szinte hibátlan. Van benne két olyan csatajelenet, ami konkrétan megállná a helyét a Ryan közlegényben – a többi se rossz -, annyira profin vannak megcsinálva. Pedig nyilván századannyiba került az elkészítésük, mindkettőnél legfeljebb egy tucatnyi színész, statiszta harcol egy-egy romos gyárépületben, de annyira dinamikusan lett megszerkesztve és összevágva, hogy szinte érzi az ember a falakba – és testekbe – becsapódó lövedékeket és a gránátok robbanását. Van néhány kisebb momentum is, például amikor Friedhelm egysége szovjet katonákba fut egy kukoricatáblában, ami ugyan csak rövid, szinte lényegtelen epizód, de megmutatja, milyen elképesztő érzéke volt ehhez a Philipp Kadelbach vezette stábnak. Hasonlóan mellbevágó az, amikor a két katona szembesül azzal, hogy nem csak a felfegyverzett ellenséggel kell harcolniuk, hanem civileket is kell ölniük. Zsidókat, azokat, akik a partizánoknak segítenek vagy az ellenállók támadásait megtorlandó vétlen helyi lakosokat. És itt jön be a sorozat másik, legalább ennyire erős oldala.

Amikor azt látjuk, hogyan épül le a két Winter testvér. A másik három szereplő talán kissé háttérbe is szorul ehhez képest, a két lány inkább az utolsó részeknél jut játékidőhöz, Viktor viszont egy teljesen más történetet képvisel. Talán a legkevésbé erőset, de erről később. 

^{Friedhelm és Wilhelm esetében az a „trükk”, hogy a szerepek gyakorlatilag felcserélődnek.}

Először az idősebb testvér az, aki rezzenéstelen arccal harcol, nyomul előre a golyózáporban, Friedhelm gyámoltalannak tűnik, bátyja védelmére szorul, a többiek meg is vetik érte. Aztán szép lassan harcedzett veterán lesz, de valami meg is hal benne, gépként működik. Ha azt a parancsot kapja, hogy öljön, gondolkodás nélkül öl, ha kell, gyereket is, de közben érződik, hogy ott van benne az emberség, csak minden idegszálával azon van, hogy elnyomja azt. Wilhelm összeroppanása gyorsabb és látványosabb, a büntetőszázadban tulajdonképpen vezekel, hogy aztán megint elpattanjon benne valami, és végezzen az őket kínzó, hithű náci őrmesterrel.

Ehhez persze kellett két nagyszerű színész is. Tom Schilling kettejük közül az érzékenyebb, cizelláltabb játékkal, míg Volker Bruch a mély empátiával hívja fel magára a figyelmet – és ez nem dicséret, hanem megfigyelés,

Ahogy a sorozat önmagában is rendkívül hiteles, mind képi és tárgyi világában, mind történetmesélésében. Kivéve talán a Viktort érintő részt. Az ő esetében a megtett út azt jelenti, hogy védtelen áldozatból harcos lesz, de itt nyilván kisebb volt a készítők mozgástere is, cserében megkérdőjelezhető döntést hoztak. Ő a lengyel partizánok között is potenciális áldozat, akinek titkolnia kell a zsidóságát – különben végeznének vele. Tény, hogy a háború előtt a lengyel társadalomban erős volt az antiszemitizmus, de nem volt zsidóüldözés – Bund néven még zsidó politikai párt is működött.

Ennek fényében MINDEN EGYES lengyel szereplőt vérszomjas antiszemitaként ábrázolni nem bölcs és nem is etikus, még akkor is, ha tényleg akadtak ilyenek. Például azért, mert ezzel viszonylagossá teszik a nácik háborús bűneit, és tudatosan vagy tudat alatt, de megosztani igyekeznek a felelősséget. Volt is nagy felháborodás az erre különösen érzékeny Lengyelországban. Ahogy kapott kritikát azért is a sorozat, hogy öt egyértelműen szimpatikus német fiatalt állít a középpontba, akik 1941-ben mit sem tudnak arról, mi zajlik körülöttük – amiben van valami.

A koncentrációs táborok már „üzemeltek”, a zsidókat, melegeket, fogyatékosokat elhurcolták, ahogy rengeteg papot is, míg az Einsatzgruppe halálkommandói a megszállt területek zsidó lakosságát a helyszínen gyilkolta le, ahogy a lengyel értelmiség kiirtása is gőzerővel folyt – az ekkor még szövetséges szovjetekkel közösen. Erről nyilván rengetegen tudtak, csak éppen indokoltnak, jogszerűnek tartották.

Ugyanakkor azt se feledjük, a baráti társaság egyik tagja zsidó származású, és talán pont egyfajta tolerancia, nyitottság tartotta össze őket, és egy sorozatról van szó, kitalált karakterekről. Jár némi alkotói szabadság, ahogy nyilván az sem gyakran történt meg a világháború alatt, hogy két berlini barát egy lengyel erdőségben fusson össze – többször is – két különböző oldalon harcolva. Minden hibája ellenére a sorozat, amit hol három, hol két, hol 6 részben vetítettek országonként,

nem csak hiánypótló alkotás, hanem hihetetlenül izgalmas korkép, amely bizonyítja, hogy igenis kell és érdemes a múlt bűneiről beszélni, de nem mindegy, hogyan.