Az este nyolc előtti műsorsávban a Magyar Televízió csőstül ontotta az olyan műsorokat, amelyek alkalmasak voltak rá, hogy hatásukra a kisiskolás korosztály megálljon a fejlődésben.
A 30-as, 40-es korosztály jelentős része anno sutyiban kényszerült nézni a Twin Peakset vagy a Derricket, mert felelősségteljes szüleik nem szerették volna, hogy BOB, a gonosz szellem vagy a racsnis kulccsal leütött müncheni házmester látványa sokkolja gyermeküket. Mekkora szélmalomharc is volt ez a részükről! Az este nyolc előtti műsorsávban ugyanis a Magyar Televízió csőstül ontotta az olyan műsorokat, amelyek valóban alkalmasak voltak rá, hogy hatásukra a kisiskolás korosztály megálljon a fejlődésben, és jó ideig csak kesztyűbáb segítségével tudjon kommunikálni. Lássuk ezek közül a legnotóriusabbakat!
Mátyás, a házimanó
Önmagában semmi baj nincs azzal, ha valaki egy nagy tepsi spacecake elfogyasztása után depresszív, amorf gnómokat talál ki – egészen addig, amíg otthon, a négy fal között csinálja, és nem traktálja vele gyerekek széles tömegeit.
Márpedig sajnálatos módon mindkét dolog megvalósult, minek következtében egy komplett generáció idejekorán érezhette magáénak a vodka-Xanax kúrán élő Szécsi Pál-keménymag lelkiállapotát. Míg mondjuk Csukás István kimondottan kreatív sztorikat rittyentett szerethető kreatúrái számára, addig Mátyás, a házimanó történeteit
mintha egy másnapos bérszámfejtő agyalta volna ki
tizenkét órányi hétvégi munka után.
Mátyás – aki mellesleg egy konyhai lefolyó alatt élt egy kvázi junkie-tanyán – kalandjai kimerültek például abban, hogy a parkban herótja lett a délutáni melegtől, de szerencsére esni kezdett (mert hogy imádta az esőt), majd hazaérve ágyba zuhant. A Mátyás, a házimanó 1982-től '83-ig összesen 25 hasonló észveszejtő kalandot ért meg,
majd remélhetőleg egy barázdált talpú túrabakancs alatt lelte halálát.
A hegy gyomrában
Volt idő, amikor a korhatárkarika láttán a gyanútlan néző azonnal tévészerelőt hívott volna. A hegy gyomrában ekkortájt került adásba vasárnap délelőttönként, és bár „ifjúsági sorozat” titulus alatt futott, ezt a megnevezést
vélhetően olyasvalaki akasztotta rá, aki módfelett rühellte a fiatalságot.
Már a főcímzene is a klasszikus gyereklemezek legszebb hagyományait idézte, igaz, ezekkel legfeljebb a kis Damien Thorn szórakoztatta magát az Ómenből. Az új-zélandi sorozat főhősei egy ikerpár tagjai, Rachel és Theo voltak, akik nyaralásuk során összefutnak a helyi Sean Connery-imitátorverseny első helyezettjével, az illető pedig kiemelt figyelmet fordít rájuk.
Mint kiderül, az idegen az EZO TV körzeti megbízottja (és nem más!), aki felismeri a gyerekekben rejlő paranormális képességeket, és amolyan kistérségi Jedi-mesterként mentorálja a testvéreket. Összeütközésbe kerülnek ugyanis a Wilbeforce-klánnal. Az IFA-homlokú família első blikkre csak annyiban különbözik az Addams családtól, hogy Bob Marley egyévnyi rakétaadagjának elpöfékelése után sem lennének képesek egy jót vigyorogni.
Oké, ez ma már banálisnak hat, de anno jobban traumatizált minket, mint a Kincskereső kisködmön. Nem mellesleg 2009-ben mozifilm is készült a sorozatból Sam Neill-lel, ám van egy olyan gyanúnk, hogy ez az alkotás életfogytiglani bakancslistára ítéltetik.
Szekrénymesék
A 80-as években voltak társadalmilag elfogadott, mégis életellenes szülői megnyilvánulások. Ilyen volt például, ha valaki hidegebb napokon égszínkék hótaposót és bojtos manósapkát húzott gyermekére, netán magával vitte a művházas Edda-koncertre hétvégén. Ám szerencsére egyetlen szülőről sem tudunk, aki gyerekével a Szekrénymeséket nézette volna. És bár a sorozat alapjául szolgáló Mosonyi Aliz-mesékkel az égvilágon semmi baj nem lett volna, a bábfilmek látványvilága és atmoszférája egy olyan Tim Burtont idézett, aki a Csepel Művek telephelyén nőtt fel, és egy üzemi baleset következtében totálisan elveszítette a humorérzékét.
A mesék egy Mari nevű szekrényben játszódtak,
ahol korábban jó eséllyel a martfűi rém is tárolt néhány hullát.
A szocialista antikkereskedést idéző környezetet még depresszívebbé tette a természetes D-vitamintól 100 százalékban mentes környezet, és persze a sápadt horrorbábok, akik olyanok voltak, mint a Karácsonyi lidércnyomás metadonkúrára fogott karakterei. Mindennek tetejében az epizódokat Sinkó László narrálta, aki akkor sem volt ennyire vérfagyasztó, amikor Hannibal Lecterként azt taglalta, hogyan szervírozta a népszámláló máját. És akkor még nem is beszéltünk a főcímdalról, mely nem szolgálhatott mást, mint hogy fellendítse a gyerekszobai éjszakai lámpák eladási mutatóit.
