A sikeres filmek második része ritkán ér fel az eredetivel. Minden idők egyik legnagyobb brit kultfilmje ráadásul 20 évvel később kapott folytatást, de vajon mit tudott ebből kihozni a rendező, Danny Boyle?
1. Az 1996-os Trainspotting úgy mutatta be egy csapat rosszarcú heroinfüggő fiatal életét Edinborough legmocskosabb zugaiban, hogy az egész egy őrült nagy kalandnak tűnt, amit soha, semmilyen körülmények között nem szeretnénk kipróbálni. Akkor a film végén Renton (Ewan McGregor) a céltalan bohóckodás helyett a tiszta életet választotta, és egyúttal ellopta a társaitól a közösen megszerzett 16 ezer fontot. A második részben húsz évvel később tér csak vissza a városba, ahol a barátai finoman szólva is vegyes érzésekkel fogadják, így minden adott egy érdekes kezdéshez és rengeteg konfliktushoz.
2. A második rész egy másik korosztályhoz szól, azokhoz, akik együtt öregedtek az elsővel, és ez így van jól. Nem a fiatalok, hanem inkább a 35 felettiek tudják jobban átérezni a történetet, amiben sok a fájón elszalasztott lehetőség. Amikor Renton felkínálja Sickboy-nak a részét az ellopott pénzből, csak annyit kérdez vissza: “Mit vegyek belőle, időgépet?” Annak ellenére, hogy minden szereplőben van egy nagy adag keserűség, a film ezt sok fekete humorral oldva, és végtelenül emberi pillanatokon keresztül mutatja meg. A forgatókönyvet most is John Hodge írta Irvin Welsh Pornó című regénye alapján, csak abban 10 évvel korábban találkoznak újra a szereplők.
3. Abban, hogy a Trainspotting a kilencvenes évek egyik meghatározó kultfilmje lehetett, nagy szerepe volt a jól megválogatott zenéknek és a vizuálisan érdekes jeleneteknek. Akár tiszták a szereplők, akár be vannak állva, az új rész is tele van erős képekkel. Az eredetit sem muszáj újranézni, mert a fontosabb jeleneteket újra bevágják a legjobb pillanatokban, és ezek kiegészülnek a srácok gyerekkorát mutató képekkel, amikor még annyira ártatlanok voltak, hogy bármi lehetett volna belőlük. Az Underworld és Iggy Pop mellett pedig szól benne Prodigy, Blondie és Clash. A tempó és a hangnem más, mint húsz évvel ezelőtt, de abszolút méltó párja az eredetinek, és aki akkoriban látta az elsőt, annak biztosan erős filmélmény lesz a második.
