A koreai sorozatok diadalútja nem a Squid Game –mel kezdődött, csak ott ért fel a csúcsra, a Netflixnél sem csak úgy találomra nyúltak bele a tutiba: nagyon is tisztában voltak azzal, micsoda elképesztő kreativitás, technikai tudás és témagazdagság van a félsziget film- és sorozatgyártásában, és nyilván azt is tudták, hogy bőven van itt még anyag. Ami azt illeti, az átlag fogyasztó számára jó eséllyel túlzásnak is tűnhet az a mennyiség, ami innen érkezik, aki viszont rákapott a K-drámákra, annak most jött el a Kánaán. Ráadásul műfajilag is változatos, ami rendre érkezik elénk: nemrég egy sci-fi széria jött, a A Nyugalom tengere, most pedig egy zombi eposz, a Mindannyian halottak vagyunk.

Ahol egy vidéki város középiskolájának diákjai válnak egy zombitámadás áldozataivá – és mellesleg előidézőivé -, a túlélőknek pedig pont úgy kell magukat átvágniuk teremről teremre, folyosóról folyosóra, mint a Vonat Busanba - Zombi expressz (2016) utasainak annak idején. Ami azért vicces, mert még poénkodnak is a tanulók, hogy na, ez pont olyan helyzet, mint abban a filmben. Mellesleg nem vígjátéksorozatról van szó, de furcsa módon nem is a legsötétebb drámáról, mert a J.Q. Lee és Kim Nam-Soo rendezők által jegyzett széria többnyire alkalmazkodik a középiskolás közeghez, ahol a legreménytelenebb helyzetben sem mindegy, melyik srácnak melyik lány tetszik, ám nem bagatellizálja el magát a szituációt sem, sőt.  És igazából ettől annyira jók a koreaiak, hogy képesek tökéletesen vegyíteni műfajokat, hogy az egyik mondanivaló nem írja felül vagy zárja ki a másikat, hogy elképesztő könnyedséggel tudnak hangulatot váltani, mondjuk, hogy hőseink az egyik pillanatban azon szomorkodnak, hogy elveszítettek egy barátot, a másikban pedig azon agyalnak, hogy akkor most hová fognak vécézni. De ne rohanjunk előre.

Neveket nem írunk, mert - nem szép dolog, de -  a koreai neveket nehéz fejben tartani, de adott a Szomszéd Fiú, aki szerelmes a Szomszéd Lányba, akivel haverok, a Szomszéd Lány pedig éppen rámozdulna a Jóképű Vagányra, akinek viszont az Osztályelső Lány tetszik, amikor kiborul a bili. Amihez köze van az őrült tekintetű fizikatanárnak, az ő sokat bántalmazott fiának – nem a tanár bántalmazta, hanem az iskola suttyói -, és egy nagyon dühös hörcsögnek. És mire leírnám, hogy milyen vicces egyenruha van ebben a suliban, már tombolnak is a zombik, a maroknyi túlélő pedig egy osztályterembe szorul be, és a segítségben reménykednek, ami nem érkezik, mert a városra is rászabadulnak a minden mozgáskoordinációs nehézségük ellenére is villámgyors élőhalottak. A képet persze sok minden színesíti. Más túlélők, mint a suli íjászcsapata, két szintén zaklatott diák, az egyik zaklató, akiben nagyon erős az életösztön, egy rendőr, aki sokat kockáztat, meg a Szomszéd Lány tűzoltó apja. És majd elfelejtettem, akad egy hibbant influenszer, aki like-okat vadászni mászik bele a legnagyobb káoszba.

A nagy kérdés a sorozattal kapcsolatban nem az volt, hogy mennyire izgalmas vagy eredeti, hanem az, hogyan tudja az önmaga által diktált tempót 12, egyenként egy órás epizódonként fenntartani. Igaz, vannak nyilvánvalóan töltelékként szolgáló hosszú beszélgetések, és sokat segít, hogy viszonylag sok mellékszálon futnak az események, miközben a fókusz mindvégig az osztálytársakon marad, ami nem véletlen, hiszen tőlük indult minden és itt is futnak majd össze a szálak. Bár a készítők hoznak furcsa döntéseket, de ezeket is okkal teszik: például nagyjából az ötödik epizódtól kezdenek el lőni a fertőzöttekre, pedig a rendőrök már az elején is megjelennek, de ez egy ilyen sorozat. Ez nem a The Walking Dead, itt nem válnak a hétköznapi polgárok öt perc alatt profi gyilkológéppé. Itt a diákok diákok maradnak, akik inkább az eszüket használják, és ha nagy baj van, akkor néhány kivételtől eltekintve inkább csak abban reménykednek, hogy legalább addig feltartják a hordát, amíg valakinek nem sikerül becsuknia a megfelelő ajtót.

És kiderül, nem kell feltétlen zombigyilkolászás ahhoz, hogy egy zombisorozat tényleg izgalmassá váljon. A Mindannyian halottak vagyunk a pesszimista cím ellenére pont az élni akarásról szól, miközben a gimnazista alaptéma mellett rengeteg fontos dologra is kitér, mint az iskolai zaklatás, ami arrafelé meghatározó motívum, a társadalmi különbségek – akár a diákok közt, akár a felnőttek világában, mert egy, a miénknél sokkal inkább tekintélyelvűbb társadalomról van szó -, az önzés vagy a bajtársiasság. És a néha könnyed hangnem ellenére is van egy vezérvonal, amit maga a folyamatosan változó zombivírus diktál: az elnyomás erőszakot szül, az elnyomottaknak egy ponton túl már csak egy dolog marad, a gyilkos düh. Lehet persze, hogy az ilyen sorozatok nem valók mindenkinek, lehet, hogy ez egy kicsit sok lesz egyeseknek vagy csak furcsa, de ha valakinek bejön, akkor az nagyon, de nagyon bejön. Én az utóbbiak közé tartozom.

Értékelés: 9/10