1) Ace Ventura - Állati nyomozó (1994)

Miért jó film az Ace Ventura? Ezt tök komolyan kérdezem, mert sokadik újranézésre sem találom benne azt a szikrát vagy lendületet, ami berántana a sztoriba. Épp ellenkezőleg: egy klisés, nem túl fantáziadús történetet látok csak, amelynek főszerepében egy ügyes, de hosszú távon fárasztó bohóc pattog. Jim Carrey tipikusan azt az alakítást hozza, ami még elmenne, és talán vicces is lenne egy debil vígjáték mellékszerepében, de egy főszerephez egyszerre túl sok és túl kevés. A transzfóbia részébe nem is kezdek bele a dolognak, majd tessék elolvasni inkább az Emilia Pérez-kritikámat.

2) Gagyi mami (2000)

Minden oké, srácok? Martin Lawrence 2000-es komédiája valahogy 7,1 pontot kapott olvasóinktól: a listánkon szereplő filmek pontszámai közül talán ezt tudom a legkevésbé megérteni. A Van, aki forrón szereti óta komoly hagyománya alakult a dragben előadott krimi-vígjátékoknak, amelyekben egy-egy menekülő stiklisnek vagy beépülő nyomozónak kell álpocakban-sminkben-parókában bohóckodnia addig, amíg nem oldódik meg az általában nem túl bonyolult cselekmény. A műfaj a Feketék fehérennel jutott el végül az „olyan rossz, hogy már jó”-féle megdicsőülésig, ám a pár évvel azelőtt készült Gagyi mami megelégedett azzal, hogy szimplán rossz legyen. Nem túl vicces, nem túl okos, nem túl izgalmas. 7,1 pont, komolyan?

3) Halálos iramban (2001)

Ne értsetek félre: az eredeti Halálos iramban nem egy borzalmas film, viszont már bőven el is felejtettük volna, ha nem jönne pár évente a mozikba egy egyre debilebb, túltoltabb folytatás. Az 1991-es Holtpont koppintásában lecserélték a szörfözést autókázásra, a karizmatikus főhősöket pedig egy gyártósorról érkező bájgúnárra és izompacsirtára, miközben a lényegen nem igazán változtattak. Ha holtfáradtan érkezek haza, és épp ez megy a tévében, talán elgondolkodom azon, hogy újranézzem, egyébként viszont műfaján belül és kívül is sokkal több sokkal jobb filmet tudok találni ahhoz, hogy túlságosan lelkesedjek érte. A 8-as pontszámot pedig rapszodikusan magasnak tartom.

4) Avatar (2009)

Nulla százalék történet, száz százalék történetmesélés: nemcsak a 2009-es Avatart, de James Cameron karrierjének egészen sok filmjét lehetne így jellemezni. A döbbenetesen drága, de döbbenetes sok pénzt termelő film igazi audiovizuális Big Mac: finom, népszerű, élvezetes, de ha végeztem vele, ugyanolyan gyorsan felejtem el, mint amilyen gyorsan bekerült az életembe. Nem is csoda, hogy a 2022-es, kései folytatás előtt az Avatar kulturális lábnyoma kimerült a mémekben, amelyek azon viccelődtek, hogy mennyire nem volt semekkora kulturális lábnyoma az Avatarnak. De komolyan: próbálj a Google segítsége nélkül megnevezni három karaktert a filmből, és egy-egy mondatban összefoglalni a személyiségüket! Ugye, milyen nehéz?

5) Zöld könyv - Útmutató az élethez (2018)

Tulajdonképpen nem hibáztatok senkit azért, amiért tetszett neki a Zöld könyv, hiszen a két óra hosszú 2018-as szemforgatással még az Akadémiát is sikerült behülyítenie a készítőknek: Peter Farrelly filmje valamiért három Oscar-díjat vihetett haza. A Zöld könyv tipikusan az a fajta film a rasszizmusról, amelyet csak és kizárólag túlzottan óvatoskodó, fehér hollywoodi alkotók tudnak elkészíteni. Ízléses, megúszós, technikailag van benne annyi kraft, hogy ne lehessen leszarozni, viszont semmi mást nem képes elmondani évszázados társadalmi sebekről és égető dilemmákról, mint azt, hogy „nem lenne jó, ha csak simán kedvesek lennénk egymáshoz?” Amiben persze igaza van, de 130 percet mindössze erre pazarolni egy picit sok.

6) Joker (2019)

Egészen a tavalyi évig kellett várni, hogy mindenki számára kristálytisztán kiderüljön, mekkora öncélú blöff volt ez az egész Joker-dolog. Az első, 2019-es eresztésben még tudott viselkedni Todd Phillips és Joaquin Phoenix, de ez nem jelenti azt, hogy észrevehetetlen volt az írás a falon, vagy hogy a nem-szuperhősfilm megérdemelte volna a közönség által adott 7,9-es pontszámot. A Joker-karakter 2019-re már inkább volt mém, mint bármi más: az alkotók azonban túl komolyan, önérzetesen álltak hozzá a kulturálisan túlhaladott szupergonoszhoz, és közben attól sem riadtak meg, hogy egy kicsit túl lelkesen hivatkozzák le Martin Scorsese karrierjét. Amit persze lehet főhajtásnak is nevezni, de ha hanyagoljuk a bullshitet, akkor mind jól tudjuk, hogy koppintásról van szó.

7) Futni mentem (2024)

Igen, a Futni mentem sikere történelmi jelentőségű, és mindenki tiszteletére méltó, ezt nem vitatom. Elijesztegetni pedig senkit nem próbálok a filmtől, mert ezen a ponton nincs értelme. De azt felvállalom, hogy időről időre megjegyezzem: ennyire azért nem jó ez a film. Pont azért, mert Herendi Gábor annyira biztosra ment: ahelyett, hogy leforgatott volna rendesen egy romkomot, inkább egyetlen film játékideje alatt megcsinált hármat. Persze, hogy csak a leginkább közönségbájoló klisék elpattogtatására volt ideje, és persze, hogy a remek szereplőgárda segítségével ezt sikerült nagyjából a fél országgal megetetnie. Ami trükknek jó, filmnek viszont már kevésbé.

A Futni mentem a magyar közönségfilmek Karamazov testvérekje, de ez nem feltétlenül dicséret

Herendi Gábor legújabb alkotása címében egy futásról szóló filmet ígér, ez azonban átverés. Valójában három filmet kapunk egyben, amelyek nem a futásról szólnak, hanem a budapesti középosztály tapintatosan feminista Avengers-évé állnak össze.

Tovább