Nemrég azon hüledeztem, hogy miként került egy szédületesen kínos szennyfilm a Netflix filmes toplistájának az élére, korábban pedig egy lengyel krimisorozatot ekéztem, mivel úgy akart nordic noir lenni, hogy átvette a műfaj minden jellemzőjét, de semmit sem tudott kezdeni vele, csak össze-vissza kutyulta azt. Na, erre itt egy újabb lengyel krimi, ami a premier óta vezeti a filmes toplistát, és minden ízében rám cáfolt: A gonosz színei: Vörös tényleg egy jól működő, csavaros, elgondolkodtató és olykor vérfagyasztó bűnügyi film, ami megérdemelten került a lista élére.

Kezdjük ott, hogy ez a film egy pillanatig sem akarja leutánozni a skandináv krimiket, ez ízig-vérig lengyel krimi. A környezet, a figurák, a zene, minden ezt tükrözi, mégis érződik, hogy nemzetközi piacra készült. Ugyanakkor nem egy turisztikai katalógus, ne is keressük itt mondjuk Krakkó szépségeit, A gonosz színei... az ország fonákját mutatja be: a mindent behálózó alvilági bűnözés mechanizmusát. Ehhez pedig nem egy kiégett, veterán nyomozót tesz meg főszereplőnek, hanem egy tejfelesszájú családapát, egy frissen idehelyezett ügyészt, aki mintha nem is tudná először, hogy merre van az arra, aztán nagyot les mindenki, mikor olyan elszántsággal és ösztönösséggel megy előre az ügyben, amire láthatóan egyik rendőr se képes a kapitányságon.

A film előszeretettel játszik a műfaji ismereteinkkel, és

egy merész huszárvágással olyan nyomozópárost állít fel a bűnügyi sakktáblára, amilyet nemigen láttunk még krimiben:

a fiatal ügyész, Leopold Bilski (Jakub Gierszal) mellé az áldozat édesanyja, egy bírónő, Helena Bogucka (Maja Ostaszewska) szegődik társul. Az ő lányát, Monikát (Zofia Jastrzebska) találják holtan a parton: meztelenül, lenyúzott ajkakkal. Mivel az egész emlékeztet egy korábban elkövetett bűntényre, és akit annak kapcsán letartóztattak, épp most szabadult, mindenki úgy gondolja, megvan az elkövető. Csakhogy a néző tud valamit, amit ők nem: még csak a játékidő egynegyedénél járunk, szóval ez tuti red herring, téves nyom. A gonosz színei… nem okoz csalódást a sokat látott krimirajongóknak sem, ugyanis bár vannak sejtéseink az ügy kapcsán, úgy csavargatja a sztorit, úgy szövi a szálakat, hogy többször is nagyot koppan az állunk.

Emellett nem feledkezik meg arról sem, hogy a jó krimi egyúttal társadalomkritika is, és ezen a téren is jól teljesít. A gonosz színei… érzékletesen képes mélyre ásni a szórakozóhelyeket behálózó alvilági rendszerben, ahol a kábítószer-kereskedelem, a szexuális erőszak és bántalmazás, valamint a gyilkosság hétköznapi dolognak számít. Ahogy az is, hogy valaki már rég része ennek, mire feleszmél. Nem csak a betagozódás észrevétlen mozzanatait mutatja be, hanem képes érzékeltetni ennek az egésznek a fojtogató légkörét is. Ez amúgy egy alapvető különbség az európai és az amerikai filmek közt: míg Hollywood csak felmondja a kötelező elemeket, de gyakran fogalma sincs, mit kezdjen velük,

az európai film abból dolgozik, amit maga körül lát, és nem elsősorban műfaji kliséket, hanem élethelyzeteket ábrázol.

Ez A gonosz színei… legnagyobb érdeme is. A másik, hogy tényleg képes két órán keresztül fenntartani az érdeklődést, és még a fordulatokat is megfelelő ütemben adagolja. Ehhez nem csak a jelenben zajló nyomozást, hanem flashbackként a múltat is megmutatja: így állnak össze a nézőben az események, és szokatlan módon többet is tudunk egyes jelenetek alatt, mint maguk a nyomozók.

ez is érdekelhet

A legjobb friss skandináv filmek és sorozatok a Netflixen

A Netflixen hagyományosan erős a skandináv felhozatal, van miből válogatni!

Tovább

Sajnos azonban ahhoz már nem elég tökös a film, hogy ügyesen játsszon a néző érzékeivel. Mindenfajta spoilerezés nélkül annyit elárulok, hogy van egy mozdulat, ami leleplezi az elkövetőt, és ezt csak a film végén idézi fel magában az ügyész. A csavar tényleg megdöbbentő, ám sajnos a rendező nem merte meglépni, hogy korábban nekünk, nézőknek megmutatja ezt a bizonyos mozdulatot – visszatekertem, nem látszik! Ez csak azért okoz némi csalódást, mert így hiába veszi elő a sztori megoldása a „nézek, de nem látok” problematikáját, pedig még a cím is mintha utalna Dario Argento 1975-ös filmjére, a Mélyvörösre. Az olasz giallóban ugyanis pont ugyanez a kérdéskör áll a középpontban, csakhogy Argento meg merte mutatni azt a bizonyos dolgot, ami később leleplezi a gyilkost, Adrian Panek meg ezek szerint nem bízott a saját szakértelmében.