Elwood (Ethan Herisse), a Nickel Boys főszereplője életében először minden többé-kevésbé a menetrend szerint halad: kisgyerekként a kertben szaladgál, padlómagasságból cseszteti az otthoni karácsonyfát, lesi a kártyázó felnőtteket, bújja a könyveket. Igaz, szüleitől elkerül nagymamájához, tőle viszont kap annyi szeretetet és törődést, amiből bőven kijöhet egy normális gyerekkor. Aztán egyszer az utcán, egy tévéüzlet előtt várakozva mamájával meghall három tulajdonnevet: Selma, Jim Crow, MLK. 

Később otthon ránéz saját karjára, és leesik neki két dolog: egyrészt az, hogy fekete a bőre, másrészt az, hogy a hatvanas évek Amerikájában él. Innentől pedig nagyon nem lesz egyszerű ez a felnövés nevű dolog.

Főleg nem úgy, hogy a véletlenek és a rosszindulat kegyetlen táncának köszönhetően a folyamat meghatározó részét a Nickel Academy nevű javítóintézetben kell eltöltenie. Már készülne egy neves egyetemre, amikor a nyakába varrnak egy autólopást, amelyhez nagyjából semmi köze sem volt. A szép jövő reménye egy pillanat alatt elillan, marad az állami fenntartású, szegregált pokol. 

Az intézetet mintha negatív előjelű pedagógia érzékkel, szándékosan azért alkották volna meg, hogy minél kevésbé rehabilitálja, és minél inkább traumatizálja az oda kerülő fekete diákokat. Elwoodnak később így magyarázza el egyetlen, bent szerzett barátja azt, hogy milyen viszonyban áll egymással az Amerikai Egyesült Államok, valamint a Nickel Academy: ugyanazt, amit kint meg lehet csinálni, bent is meg lehet csinálni. Csak bent még hazudni sem kell róla.

És hogy mi történik a Nickel falain belül? Pontosan az, ami a filmet és a Whitehead-regényt ihlető Dozier iskolában történt a valóságban. Népirtás.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet. / Pedig hát engemet / sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, / mint apró gyermeket

Colson Whitehead regénye a kvázi szegregált horror-Roxfortként működő iskoláról 2019-ben Pulitzer-díjat nyert, az abból készült feldolgozást pedig idén jelölték a legjobb film Oscarjára. Ami márcsak azért is elég menő RaMell Ross rendező számára, mert ez az első nagyjátékfilmje. 

A korábban operatőrként dolgozó Ross bőven tesz is azért, hogy ebben a szerepben is megjegyezzék a nevét. A Nickel Boys egész filmen keresztül következetesen végigvitt, remek vizuális ötlete az, hogy a két főszereplő, Elwood és a Nickel Academyn megismert jóbarátja, Turner (Brandon Wilson) szemein keresztül, egyes szám első személyben mutatja be a Nickel Academy romlott, esetenként halálos világát.

A karakterek szemszögéből keretezett történet nemcsak azzal sokkol, amit lát a két srác, hanem azzal is, amit nem látnak. A kegyetlenségek, a legnagyobb sötétben elkövetett bűnök nagy része nem a főszereplők szeme előtt zajlik. Ez pedig hatásosabb, mintha a túltolt kínzáspornóban merülne ki a film eszközkészlete. Fenyegető, mert nem tudni, milyen irányból vár újabb csapás Elwoodra és Turnerre.

Ahogy halad előre a cselekmény, egyre tisztább lesz számukra, és ezáltal számunkra az, hogy az újabb pofon bárhonnan, bármekkora erővel jöhet. Csak az biztos, hogy előbb-utóbb mindenképp el fog csattanni.

A Peep Show-stílusú felvételek ritmusában ráadásul a színészek is felesleges megszakítások nélkül, organikusan tudnak kibontakozni, ahogy felváltva kerülnek a kamera és a néző figyelmének kellős közepébe. Ehhez persze kell az is, hogy a két főszereplő között legyen elég mély barátság ahhoz, hogy ennyire odafigyeljenek egymásra: hiszen mindkettőjüket csak a másik szemén keresztül láthatjuk.

Ennek a felállásnak szükséges velejárója a pőre realizmus is. Hogy a párbeszédek olyan suták, tökéletlenek legyenek, mint a való életbeli párbeszédek, hogy a való élet hétköznapisága, esetenkénti unalma hitelesen jelenlen meg a vásznon. Ami azért remek, mert egy ilyen alapvetőnek tűnő, szigorú szabályt nagyon izgalmas dolog megszegni. 

Ross a film első jeleneteiben keményen, következetesen fekteti le a film emberközel, színes-szagos világának rendjét. Éppen ezért a létező leglogikusabb dolognak érezzük, amikor a karakterek érzelmei, drámái felrúgják ezt a rendet, és az E/1-ben tapasztalt valóság átcsap szürreális, álomba illő jelenetekbe. De még ilyen messzire sem kell elmenni. Nagyot üt egy egy elképesztően egyszerű vizuális metafora is: például az, amikor egy kigyulladásközeli kereszttel vetíti előre Ross a borzalmakat, vagy amikor az iskolai rabszállító teherautóban Elwoodnak eszébe jut, hogy ez az egész pont olyan, mint A megbilincseltek első jelenete.

És emlékezzünk meg arról a képsorról, amelynek szinte kötelezően bent kellett lennie egy efféle filmben:

egyes szám első személyben különösen kemény áltélni a fekete-amerikai lét azon közmondásosan hírhedt, ám mindennapos traumáját, amikor egy fekete sofőrt félreállít egy fehér rendőr, akinek nem okra, hanem ürügyre van szüksége ahhoz, hogy elővegye a pisztolyát.

A végeredmény azért nem lesz fogyaszthatatlanul nyomasztó, mert itt-ott megmutatja azokat az értelmetlen, apró szépségeket, amik csak-csak helyet követelnek maguknak minden gyerekkor és felnövés emléksorozatában. Egy karácsonyfa békaperspektívából. Egy barackfa. Egy hülyülés a legjobb cimbiddel. (Plusz, a film második felében megjelenik Daveed Diggs is, akitől szokás szerint automatikusan jobb kedve lesz az embernek. )

A gondolatfolyam-stílúsú történetmesélésnek viszont itt-ott a cselekmény érthetősége látja kárát. A végeredmény egy picit félrekalibráltnak hat, a film néhol szétfolyik – jobb lett volna, ha Ross picit szigorúbban markolja a kormányt. Ezt felírhatjuk tipikus elsőfilmes hibának: egy rutinosabb rendező valószínűleg pontosabban helyezte volna el a hangsúlyokat, ügyesebben egyensúlyozott volna az álomszerűség, valamint az érthetőség határán, ösztönösen jobban tudta volna, mennyit és hogyan sejtessen, vagy mutasson meg a történésekből.

(Amúgy ugyanez volt a legnagyobb hibája a szintén operatőrként kezdő Koltai Lajos első rendezésének, a szintén gyerekkori gigatraumát feldolgozó Sorstalanságnak is, csak picit súlyosabb kiadásban. A Nickel Boysra azért is nehéz mérgesnek lenni, mert ahhoz képest főleg nem nagy a baj: sosem jut el odáig, hogy egy pátoszt pátoszra halmozó, túlterjengős etűd legyen játékfilm helyett.)

nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibirnám, / ha nem vagyok szabad!

Szóval ja, a Nickel Boys egy picit túl komolyan veszi magát, de jó oka van rá: arra vállalkozik ugyanis, hogy az alapoktól építkezve, Jim Crow-érában felnövő fekete srácok közvetlen tapasztalatain keresztül mutassa be az Amerikai Egyesült Államokban intézményesült rasszizmus lényegét és hatásmechanikáját. 

Ez nem az a rasszizmus, amit okoskodva elmagyaráznak a világ legergyább publicisztikái és megmondóemberei. Ez nem az a rasszizmus, amit egy udvarias, jóemberkedő kamera vizslat kívülről. Ez nem is az a rasszizmus, amiről azt hiszik a fehér forgatókönyvírók, hogy egyrészt le lehet győzni, másrészt szépen, ízlésesen fel lehet szolgálni az Amerikai Filmakadémia ítészeinek. És adjunk is hálát, hogy az Akadémia 2025-ben inkább vevő már az olyan filmekre, mint a Nickel Boys, az olyan túlegyszerűsítő, szépelgő alkotások helyett, mint a Miss Daisy sofőrje vagy a Zöld könyv.

Ez a lehető legközvetlenebbül, saját nézőpontból elszenvedett rasszizmus, úgymond, hiteles. Hogy mennyire az, azt persze fehér, kelet-európai lakosként lehet, hogy nem a legegyszerűbb belőni. De mondjuk ha a valós eseten alapuló történet Pulitzer-díját, a film érzelemdús egyenességét, vagy a stabilan megbízható Odie Henderson véleményét is figyelembe veszem, akkor hajlok arra, hogy azt mondjam: nagyon hiteles. (A Szemtől szemben elől Oscart lopó Miss Daisynél mindenképp.)

Hiteles és egyszerű, mint egy indulatos asztalra csapás, amit a következő, nem túl higgadt szavak követnek: „Akkor most szépen, lassan elmagyarázom, hogy értsétek. Igyekszem nagyon szimpán fogalmazni és látványosan artikulálni. Kezdjük az elején.”

De szükség van-e az efféle hozzáállásra 2025-ben? Megéri-e így csinálni? 

Hát… akkor egy gyors példa: ezen cikk írásának napján épp ezresével háborodnak fel magyar kommentelők a Facebookon azért, mert Cynthia Erivo szerepet kapott a Jézus Krisztus Szupersztár feldolgozásában. Szóval igen, néhol szájbarágósnak vagy túlmagyarázósnak tűnik a Nickel Boys. De a művész számára ez egy teljesen érhető, fair reakció arra, hogy napjainkban a közönség ilyen nagy része még mindig azon a nem túl magas-okos szinten tart az évszázados elnyomási struktúrák értelmezésében, hogy „Höhö Netflix, ezért fekete, höhö”. 

Lesznek tehát bőven, akiknek nem hat majd szájbarágósan az a jelenet sem, amelyben a film azt a gyakran elfelejtett alapvetést betűzi le: attól még, hogy a Jim Crow-t és az ahhoz hasonló törvényeket eltörölték, az amerikai kultúrába, társadalomba és gazdaságba ágyazott, vele együtt felnövő rasszizmus még nem tűnt el egyik pillanatról a másikra. Ha ez nem így lenne, valószínűleg nem is születnének olyan sztorik, mint a Nickel Boys, valószínűleg nem kapnának Pulitzert, és valószínűleg az Akadémiától kijáró megbecsülésért való harcban se állnának ilyen jól. Erről beszélni kell: persze elsősorban az amerikaiaknak, de talán nekünk se árt, ha el akarjuk kerülni, hogy hülyeségeket írogassunk mindenféle kommentszekcióba.

Szóval a legvégén közvetlenül szólítanám meg a Tisztelt Olvasót: ha elértél idáig a kritikában, az azt jelenti, hogy sikeresen elolvastál még egy végtelen plusz egyedik számú, értelmiségi fehér faszi által írt publicisztikát a rasszizmusról.

Légy kedves, a jövőben ilyet kevesebbszer csinálj, és inkább nézz több olyan filmet, mint a Nickel Boys. Hitelesebb.