2021 február elején hatalmas port kavart, hogy Evan Rachel Wood színésznő, a Tizenhárom, A pankrátor, a Mildred Pierce, A hatalom árnyékában és a Westworld sztárja Marilyn Manson személyében egy Instagram-bejegyzésben

Addigra Wood már évek óta tevékenykedett aktivistaként (társaival együtt azon munkálkodott, sikerrel, hogy Kalifornia államban megemeljék a családon belüli erőszak bűntettének elévülési idejét – ez végül az addigi három helyett öt év lett), idén január közepén pedig az szólt nagyot, hogy kiderült: egy közel kétéves forgatás eredményeként titokban elkészült egy dokumentumfilm a sztár aktivista tevékenységéről.

Azt már ennyiből is össze lehet rakni, hogy Wood aktivistáskodását korábbi áldozattá válása motiválta, így mindenki azt várta, hogy a Phoenix Rising (Phoenix Actnek hívják a színésznő által a törvénymódosítás miatt létrehozott mozgalmat, ami egyúttal utalás a feltámadó főnixmadárra) a Manson-botrányról szól majd. A rendező, Amy Berg viszont lehűtötte a kedélyeket, mondván, hogy a film nem Marilyn Mansonról és a világáról mesél, hanem ez egy Erin Brockovich-sztori, egyúttal egy igen bensőséges portré Evanről.

Berg kétrészes dokumentumfilmjét végignézve kijelenthető, hogy mindkét oldalnak igaza van, hiszen a Phoenix Rising nagyon is Mansonról szól: szinte nincs is olyan perce a 155-ből, amelyben ne hangzana e a neve. Evan Rachel Wood ugyanis részletesen elmeséli nemcsak megismerkedésük történetét, de azt is, hogyan hálózta be, manipulálta, majd bántalmazta (kínzások, alvásmegvonás, éheztetés, megbillogozás, fenyegetés, zaklatás, nemi erőszak stb.) a férfi éveken át.

Érthető ugyanakkor, hogy Berg nem akarta mindössze erre redukálva prezentálni a munkáját, hiszen a mű annyival több, komplexebb és összetettebb ennél.

A két (egy másfél és egy egy és negyedórás) részre osztott filmből a gyerekkorától kezdve ismerjük meg Woodot – aki persze már nem ismeretlen a néző számára, hiszen gyerekszínészként is többször láthattuk (például az Átkozott boszorkákban vagy a Pszichozsaruban),

A doku viszont megpróbál felrajzolni egy olyan családi hátteret, amelyből többé-kevésbé visszafejthető, mi kergette Woodot a szexragadozó Manson karjaiba. Berg a színésznő és egész családja (szintén színész édesanyja, színpadi színész és színházvezető édesapja és nála három évvel idősebb bátyja) hathatós közreműködésével okokat keres és talál, és egy komplett kórképet rajzol fel a későbbi sztárról, aki nagyon naivan és tapasztalatlanul, egyszülős családból érkezve, apjától és bátyjától elszakítva, a hirtelen jött hírnévtől összezavarodva, még tinédzserként ismerkedett össze a botrányhős énekessel.

Főleg az példaszerű, ahogy a rendező egészen pontosan kijelöli azt a rossz mintát, ami súlyos hatással lehetett Wood érzelmi és pszichoszexuális fejődésére (a sztár szülei nemcsak folyamatosan veszekedtek gyerekkorában, de amikor a kislány megpróbált közbelépni, azzal nyugtatták, hogy azért kiabálnak egymással, mert szeretik egymást), anélkül, hogy bárkit is hibáztatna az érintettek közül. Ehhez hasonlóan példás, amilyen tudatossággal és érettséggel Amy Berg a potenciálisan játszi könnyedséggel bulvárba hajló témát kezeli.

Amilyen szenzációhajhász és egydimenziós módon közelített a két korábbi, szintén HBO-s dokuszéria, a Neverland elhagyása és az Allen v. Farrow a hasonlóan kényes kérdéshez,

olyan intelligens Berg témakezelése.

Egyrészt csak fokozatosan tárja fel azokat a szörnyűségeket, amelyeket Manson Wooddal tett, nem zúdítja egyből a néző nyakába, így sokkoló helyett elképesztően megrázóak lesznek azok a pillanatok, amikor a színésznő ismerteti a borzalmakat.

Másrészt az alkotó és Wood nem állnak meg a rettenetes beszámolónál, hanem nagyon részletesen bemutatják azt a folyamatot, ahogy a sztár megpróbálja feldolgozni a vele történteket: ennek pedig szerves része a már említett, igen hatásos aktivista tevékenysége. Így a színésznő áldozati szerep helyett azonnal példaképként állhat a nézők elé – és nem utolsósorban azon sorstársai elé, akik hasonló traumákkal küzdenek. Az a mód, ahogyan Evan Rachel Wood irányt mutat a gyászfolyamathoz, a továbblépéshez és a poszttraumás stressz szindrómától való megszabaduláshoz, olyan fokon megemeli a filmet, hogy a Phoenix Rising ennek köszönhetően sokszorosan túlmutat önmagán.

És akkor az már csak hab a tortán, hogy Berg emellett azon a szinten is elemeli a filmjét, hogy költői elemeket is rak bele.

Láthatunk például több animációs betétet, amelyek főleg a Wood gyerekek kiskori hányattatásait illusztrálják szemléletesen, később viszont átfordulnak egy, a teljes filmen végigvezetett Alice Csodaországban-metaforába, amelyben a figurával fizikai hasonlóságot is mutató Evan Rachel Wood lesz Alice, és ami

impresszív és fenyegető formában fejezi ki a Manson „Csodaországába” tévedő riadt kislány félelmetes útját.

Amy Berg számos rendezés áll mögötte (Deliver Us from Evil, Janis – A Janis Joplin-sztori, Az Adnan Syed-ügy stb.), így hétpróbás dokumentumfilmesnek számít – intelligenciája mellett viszont megvan szerencsére a megfelelő érzékenysége is. Nemcsak azt tudja, mikor kell inkább levenni a hangot a képekről (nagyon hatásossá válik emiatt az a képsor, amikor Wood az FBI előtt tesz tanúvallomást, de nem halljuk a szavait, csak némajátékként látjuk a mozdulatait, ahogy bemutatja, mi mindent tett vele Manson), de azt is, mikor kell vagy nem kell megmutatni valamit/valakit (a színésznő folyamatosan emlegeti a kisfiát, akit viszont igen tapintatosan csak akkor vesz a kamera, amikor már elkerülhetetlen, és akkor is kitakarják az arcát). Ezenkívül még az arány- és ritmusérzéke is nagyon jó, így filmjének tökéletes lesz a csúcspontja:

olyan, ami úgy is megráz, hogy pontosan tudjuk, hogy ez fog történni, és amelynek katarzisa elfeledteti velünk mindazt a rettenetet, amit korábban meg kellett hallgatnunk.