Ha van több évtizedes hollywoodi karrier, mely megért egy dokumentumfilmet, az Sylvester Stallone életúja. A Sly pedig szenzációhajhász manírok nélkül is hibátlanul működik.
A megélhetési közhelygyárosok egyik kedvenc frázisa – miszerint nincs lehetetlen, csak tehetetlen - akár Sylvester Stallone karrierjéről is szólhatna. Feltéve persze, ha az ún. motivációs előadók egy őszinteségi rohamuk közepette hozzátennék:
az elszántság és az akaraterő bizonyos iparágakban lófüttyöt sem ér, ha nem társul mellé kiváló intuíció és a néplélek tökéletes ismerete.
Márpedig ezek hiányában Stallone ma a kiégett kabalák szigetén sínylődne Eric Roberts és Michael Dudikoff társaságában, Rocky Balboa pedig – feltéve, ha életre kel egyáltalán – hasonlóan grandiózus „ikonná” vált volna, mint Hurrikán Smith Carl Weathers alakításában.
Ugyanakkor a legkevésbé sem lebecsülendő az az „átmegyek a falon is”-attitűd, mely Sly-t gyerekkora óta jellemezte. Már csak azért sem, mert ez Thom Zimny Netflix-dokumentumfilmjének egyik központi témája, mely elkerülhetetlenné teszi a pszichologizálást. Szerencsére ezt külső nagymegfejtők helyett a létező legautentikusabb figura, a címszereplő végzi, bár aligha jut meglepő következtetésre: egy klasszikus értelemben vett nárcisztikus bántalmazó,
idősebb Frank Stallone gőzerővel dolgozott fia önértékelésének ledózerolásán, balszerencséjére mindez inkább megedzette Sly-t, akárcsak Rambót a vietnami fogolytábor.
Nagyrészt ennek köszönhető ugyanis, hogy a századik elutasítás után is buldog módjára házalt forgatókönyveivel, nem érte be az utasokat vegzáló huligán szerepével Woody Allen Banánköztársaságában, valamint, hogy beintett a producereknek, akik mással akarták eljátszatni Rocky szerepét. És bár a tesztvetítésen úgy tűnt, csúfos bukás lesz, a közönség maximálisan azonosult az esélytelennek elkönyvelt, végül erkölcsi győzelmet arató bokszoló sztorijával.
A többi pedig már történelem…
- tiszta sor, a Sly ezen a ponton akár közhelyparádé is lehetne, ám Stallone eközben olyan - jóval izgalmasabb - témákat is érint, mint azt, hogy hogyan rímeltek a további Rocky-epizódok későbbi karrierjére, hogyan tette Rambo karakterét hasonlóan emberközelivé, miért nem engedte kivégezni főhőseit a forgatókönyírók által, valamint hogy bizonyos értelemben miért volt számára nehezebb a csúcson maradni, mint felkapaszkodni oda. Emellett pedig őszintén vall a 90-es, 2000-es évekbeli lejtmeneteiről is, illetve hogy miért fulladtak kudarcba a műfaji megújulásra tett kísérletei. (Természetesen ezúttal is külön megemlékezik az Állj, vagy lő a mamám! című vígjátékáról, mely véleménye szerint a legrosszabb film volt az egész Naprendszerben.) Thom Zimny ugyanakkor nem szenved Hajdú Péter-szindrómában, így a rendező többnyire tabuként kezeli Sage Stallone halálát, Sly inkább csak a részben szintén önéletrajzi ihletésű Rocky V. kapcsán beszél fiához fűződő viszonyáról.
Megint Schwarzeneggerrel durrantott nagyot a Netflix
Felkerült a streaming platformra az Arnold című háromrészes dokusorozat, ami a 75 éves sztár anekdotázásán és számos archív felvétel segítségével mutatja be egy osztrák izompacsirta útját a világhírig.
Arnoldról is készült Netflix-doku
A képsorokat többségében a 77 éves Stallone narrálja, aki előszeretettel hallgatja vissza és kommentálja egykori nyilatkozatait. Ezen kívül megszólal az egykori nagy rivális, Arnold Schwarzenegger, a Rocky Adrianjét alakító Talia Shire, Sly öccse, Frank Stallone, míg a filmesztéta – de jelen esetben sokkal inkább rajongó – szerepében maga Quentin Tarantino tűnik fel. A mozi jó érzékkel egyensúlyoz a karrierösszegző dokumentumfilm és a bulvár határán, ám Stallone személye a garancia rá, hogy a mérleg az előbbi felé billen el. Amit legkevésbé sem sérelmezünk, a Sly ugyanis – amellett, hogy eleget tesz hagyományos funkciójának - exnejek, producer-keselyűk és nevük elhallgatását kérő jóakarók nyilatkozatai nélkül is kellően szórakoztató.
