Wes Anderson új filmje, az alig 38 perces, a Netflixen nézhető Henry Sugar csodálatos története kicsit más, mint a rendező többi munkái: nem akar szépelegni, és nem veszi halálosan komolyan magát, ami jó dolog!
Wes Anderson pár éve még a legmenőbb rendezők közé tartozott, annyira felkapott volt, hogy azon túl, hogy a legnagyobb fesztiválok kapkodtak filmjeiért, olyan cégek kérték fel reklámfilmek készítésére, mint az American Express vagy a Prada. Csodálták stílusérzékéért, eleganciájáért és fanyar humoráért, a legjobb színészek akartak vele dolgozni
– aztán szinte egyik napról a másikra mindez totálisan megváltozott.
A 2021-es A Francia Kiadást teljes érdektelenség fogadta, és bár a kritikusok dicsérték, a kutya sem nézte meg az Asteroid Cityt, miközben a netet elárasztották az stílusát parodizáló kamuelőzetesek és a modorosságából építkező mémek. Okkal vagy ok nélkül, de Wes Anderson egyik pillanatról a másikra kissé ciki lett, és mit lehet ilyenkor tenni? Formátumot kell váltani!
Anderson új munkája, a Roald Dahl azonos című novellája alapján készült, szinte a semmiből érkező Henry Sugar csodálatos története a Netflixen jelent meg, ráadásul nem nagyjátékfilmről, hanem a maga 38 percével inkább egy rövidfilmről beszélünk – amihez a napokban három másik, szintén rövid Dahl-feldolgozás is csatlakozik.
A Henry Sugar… nem csak a címbeli gazdag emberről szól, aki még gazdagabb akar lenni,
ám valami teljesen másra lel, hanem magáról a mesélésről. Ennek megfelelően elsőként az elbeszélőt, vagyis magát az írót (Ralph Fiennes) ismerjük meg, aki nem csak Henry Sugart (Benedict Cumberbatch) mutatja be nekünk, hanem azt is, hogyan ismerte meg egy Imdad Khan nevű indiai férfi (Sir Ben Kingsley) történetét, aki bekötött szemmel is mindent látott. Csakhogy ezt megint valaki más meséli el, egy orvos (Dev Patel), aki személyesen is találkozott Khannal, aki elmesélte neki, miként tett szert képességére. Vagyis amolyan meta-élményként körbeér az elmesélés, de itt még nincs vége.
Henry Sugar ugyanis, életében először valamiért komoly erőfeszítéseket téve, maga is elsajátítja a szem nélküli látást – hogy aztán kaszinóban csalhasson. A történet persze nem ilyen egyszerű, mert Anderson csavar rajta egyet, szintén némi metafizikai elhajlással, de az ő filmjei sosem a történetről szóltak, hanem a szereplőiről. Henry Sugarról ugyan szinte semmit nem tudunk meg a felvezetésben említett pár dolgon túl, de megtudjuk, milyen utat jár be – mások történeteinek hatására. Azt látjuk, hogyan válik egy haszontalan ember jóvá, és, bár az egész a szokásos Wes Anderson díszletek között játszódik, nem válik öncélúvá.
Ezek a kartonpapír díszletek nem másznak a képünkbe,
nem önmagukért valóak, hanem meglepően szerény módon inkább jelzésértékűek, a bennük mozgó karaktereket szolgálják. Ez a visszafogottság jól áll a filmnek – Anderson pont azért vált a gúny tárgyává, mert grandiózus próbált lenni -, de a moziban ez csúnyán behalt volna, nem csak a rövid játékidő miatt.
Streamingen pont jól működik a formátum, pláne csokorba fogva a többi, hamarosan érkező Dahl-feldolgozással. Arról viszont egyelőre nincs szó, hogy Anderson újradefiniálta vagy újra feltalálta volna magát, csak egy ügyeset lépett.
Akárcsak Ralph Fiennes, Cumberbatch is több szerepben is feltűnnek, a legszórakoztatóbb rész pedig az, amikor az épp rendőregyenruhában megjelenő Fiennes leüvölti Cumberbatch fejét, hogy egy idióta. Anderson rendkívül civilizált filmjeiben amúgy ritkán szoktak üvöltözni, és ez egy kis lépés a jó irányba.
Értékelés: 7/10
