Volt idő, amikor Paul Newman volt az isten, bár ezért a filmjéért nem ő kapott Oscart, hanem hárman mások, pedig most teljesen mást játszott, mint szokott: egy rosszfiút.
Nem untatjuk a nagyérdeműt a szélesen társadalompolitikai, geográfiai és gazdasági folyamatok ismertetésével, de az 50-es évekre a klasszikus vidéki amerikai életforma erőteljes bomlásnak indult, tömegével költöztek az emberek a nagyvárosokba, a nagyipari mezőgazdaság olcsó termékei pedig ellehetetlenítették a régi típusú gazdálkodókat, és velük együtt egy életforma is eltűnt – vagy legalábbis marginalizálódott. Ez persze mind az amerikai irodalomban, mind a filmművészetben erőteljesen visszatükröződött, a vadnyugat végső alkonya sokakat fogott meg ekkoriban, elég, ha az olyan remekművekre gondolunk, mint az Édentől keletre (1955) vagy az Óriás (1956), illetve a Hud (1963).
Hud nem más, mint Hudson Bannon (Paul Newman), a texasi farmer, aki a marhatenyésztő apjával, Homerrel (Melvyn Douglas) és az őrá felnéző unokaöccsével, Lonnie-vel (Brandon De Wilde) él a szebb napokat látott családi ranchon. Bár ugyanannyira ért az állatokhoz, mint a farmon bárki más, a férfi nem törődik a hagyományokkal, csak az ivás és a szerelmi kalandok érdeklik. Amikor száj- és körömfájás járvány tör ki a teheneik között, Hud ki akarja játszani a törvényt, gyorsan eladná a jószágokat, mielőtt kiderül a dolog. A talpig becsületes Homer azonban betartja az előírásokat, még úgy is, hogy tudja, hogy ez nagy valószínűséggel a marhák leölését jelenti, ami tovább élezi kettejük ellentétét. Merthogy az apja Hudot tartja felelősnek a másik fia haláláért. Az indulatok akkor törnek felszínre, amikor Hud megpróbálja megerőszakolni a házvezetőnőt (Patricia Neal ).
Martin Ritt rendező, aki Larry McMurtry 1961-es Horseman, Pass By című regényét vitte vászonra, nem akart nagy ívű családi drámát bemutatni, sok mindent csak érzékeltet vagy pár szóban összefoglal, és nem is a marhatartás nehézségei érdekelték – bár tényleg sokat megtudhatunk a témáról. Nem, ő Hud alakját járja körbe, aki a regényben még kevésbé volt fontos karakter, az előléptetés pedig nyilván Newmannek szólt, aki nem csak a film abszolút sztárja volt, de frissen alapított cége, a Salem Productions révén producer is lett. És meg kell hagyni, szépen felkészült a feladatra, hetekig élt és dolgozott igazi cowboyokkal, megtanulta a szakma alapvető fogásait, illetve tökéletesítette a texasi kiejtést, és az egész forgatás alatt karakterben maradt, ahogy azt ma mondani szokás. És valóban, a minden szabályra fittyet hányó, látszólag senkihez sem kötődő, valójában mélyen megbántott, önsorsrontó férfi teszi igazán izgalmassá a filmet, amelynek történetéhez hasonlót elég sokat láthattunk már.
És milyen ironikus az élet, mert bár Newmant a legjobb férfi főszerepért Oscarra-jelölték, a díjat a sokat látott, de aranyszívű házvezetőnőt alakító Patricia Neal vitte haza - 21 perc és 51 másodperces játékidejével ő a minden idők legkevesebbet szereplő főszereplője -, a színésznő ekkor Roald Dahl felesége volt, házasságuk hírhedten viharos volt. Az apát játszó Melvyn Douglas és az operatőr James Wong Howe is hazavihetett egy-egy szobrot. A filmet, amelyet 2018-ban felvettek a Kongresszusi Könyvtár nemzeti filmnyilvántartásába, a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb rendezés és a legjobb díszlet kategóriában is jelölték, de itt nem nyert, viszont gyakorlatilag azonnal klasszikussá vált, plakátja, amin Paul Newman jellegzetes flegma pózában áll, a legkeresettebb gyűjtői darabok közé tartozik – és most megnézhetjük az HBO Go kínálatában is. Nem a plakátot, a filmet!
