A lenyűgözően kegyetlen horrorfilmjeiről ismert francia rendező, Alexandre Aja ezúttal egy klausztrofób sci-fivel jelentkezett, amelyben a rég látott Mélanie Laurent, a Becstelen brigantyk Shosannája kapkod levegőért. Kritika a Netflixen látható Oxigénről.
Aja először akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor – még saját hazájában – 2003-ban megrendezte Magasfeszültség című brutális horrorfilmjét, egy brutális csavarral a végén. A fiatal direktorra Hollywood is felfigyelt, így három évvel később ő készíthette el a Sziklák szeme nem kevésbé vériszamos és erőszakos remake-jét, újabb két év múlva pedig már nem kisebb sztárral forgathatott horrort, mint Kiefer Sutherland (Tükrök).
Az alkotó ezzel jó pár évre ottragadt Hollywoodban (vagy hát Észak-Amerikában, mivel kanadai filmeket is rendezett),
Legújabb művével pedig Aja egyszerre tért vissza hazájába és a sci-fi zsáneréhez, mivel annak idején, még 1999-ben bemutatkozó nagyjátékfilmje egy Furia című sci-fi volt. Az Oxigén ugyanakkor az előző munkának, a Prédának is rokona, csak míg ott a főhősnő apja házának pincéjében esik csapdába, addig most még durvább a klausztrofóbia azáltal, hogy a Mélanie Laurent (Becstelen brigantyk, Kezdők, Szemfényvesztők, A tengernél) által hozott központi karakter
egy koporsónál alig valamivel nagyobb dobozba van bezárva.
Az in medias res kezdődő cselekmény ott veszi fel a fonalat, hogy egy nő magához tér egy nehezen beazonosítható zárt térben, ahol valamiféle gézbe van csavarva még az arca is, testrészeiből pedig mindenféle csövek állnak ki, és a fején is valamilyen furcsa orvosi műszer található. Egyetlen társa egy testetlen hang, M.I.L.O., a főhősnő szűk börtönének mesterséges intelligenciája. M.I.L.O. pedig készséggel válaszol a főhősnő minden kérdésére – ám ezzel semmivel sem jut közelebb az igazsághoz, sőt: csak még több lesz a kérdései száma.
Azt ugyanakkor sikerül megtudnia, hogy egy orvosi kapszulában van, ahol kriogén kezelésnek vetik alá, de egy meghibásodás folytán egyrészt magához tért a hibernációból, másrészt 35 százalékra csökkent az oxigénszintje – ami szűk másfél órára lenne elég, de abban a stresszes állapotban, amiben van, csak bő negyven percre. És innentől kezdve megkezdődik az élethalálharc, amelynek során a nő (ahogy az csakhamar a saját maga számára is újdonságként derül ki, mivel nem emlékszik semmire: a neve Liz) megpróbálja kideríteni, hogy ki ő, hogy ki volt, aki bezárta ide, hogy mi volt ezzel a célja, és hogy hogyan szabadulhatna ki.
A botcsinálta nyomozás folyamán az alkotók nagyon ügyesen adagolják az információkat: mivel mindent a főhősnővel együtt tudunk csak meg, nagyon sok apró és nagyobb fordulat vár ránk – ami miatt elég nehéz spoiler nélkül írni a filmről. Annyit elárulhatunk, hogy M.I.L.O. (ami egyébként a Mesterséges Intelligencia Léttámogató Operátor rövidítése) hangsúlyos jelenléte és a Lizzel való folyamatos kommunikációja okán az Oxigén sokkal inkább emlékeztet az olyan filmekre, amelyekben a hős egy mesterséges intelligenciával van összezárva (például a Holdra, de akár a 2001 – Űrodüsszeiára is), mint az „élve eltemetve” típusú thrillerekre.
M.I.L.O. szinkronhangja egyébként nem kisebb sztár, mint Mathieu Amalric, akit rengeteg filmben láthattunk a Szkafander és pillangótól kezdve A Quantum csendjén át a Münchenig és A Grand Budapest Hotelig. A munka dandárja azonban természetesen Mélanie Laurent-ra hárul, hiszen őt láthatjuk túlzás nélkül a cselekmény 100 százalékában, méghozzá a szűkös adottságok miatt a legtöbbször premier plánban. Laurent pedig
minden erőlködés nélkül, hihetetlenül természetesen oldja meg a feladatot.
Az alkotók olyan trükkökkel sietnek a segítségére, hogy például ne magában kelljen beszélnie, hogy sokszor beszéltetik M.I.L.O. mellett másokkal is (Liz több telefonhívást is indít, hogy külső segítséget kérjen), az események valós időben való ábrázolását pedig úgy lazítják egy kicsit, hogy a főhősnő időnként rádöbben, hogy „úristen, hogy telhetett el úgy tíz perc, hogy észre sem vettem, biztos a bezártság miatti stressz az oka”.
Közös munkájuknak köszönhetően az Oxigén szinte minden percre tartogat valami meglepetést, beleértve egy utolsó utáni fordulatot is. Alexandre Aja pedig sikerrel bizonyítja vele, hogy a horrorfilmek mellett a sci-fi műfajában is képes kismesterként valami izgalmasat alkotni. A 2013-as Gravitáció után a közelmúltban újra felvirágzó klausztrofób űrdrámák (Csillagok határán, A potyautas, Voyagers) versenyében így Aja alkotása egyértelműen az élmezőnybe tartozik.
