Persze, tudom, hogy a világűr, az űrhajó és minden más itt csak egy bazi nagy allegória, sőt, az allegória is valaminek az allegóriája, mert művészfilmről beszélünk, de Robert Pattinson akkor is rémes asztronauta..
Claire Denis (Nénette és Boni, Kínzó mindennapok, 35 pohár rum) az egyik legfontosabb és legizgalmasabb francia rendező már évtizedek óta. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden munkája könnyen és magától értetődően dekódolható, értelmezhető, sőt, a hírnév, a biztos szakmai háttér nyilván arra csábítja, hogy gyakran kísérletezzen, és a kísérletezés sokszor nagyon érdekes, fontos dolgokat eredményez, de olyan is van, hogy csak maga a kísérletező élvezi az egészet. A rendezőnő első angol nyelvű műve, a Csillagok határán kétségkívül érdekfeszítő, ugyanakkor sokszor égnek áll tőle az ember haja, és nem jó értelemben.
Akárcsak a rendezőnő a műfajjal, a film hőseivel is kísérletezik valaki. Egy rakás elítéltet küldenek fel egy űrhajón a nagy büdös semmibe, egyrészt, hogy kísérletezzenek rajtuk, másrészt, hogy egy fekete lyukon áthaladva valahogy megoldják a világ energiaproblémáját, de már ezt a részt sem értettem. Hősünket, Montét (Robert Pattinson) halálra ítélték, mert még fiatalon megölt egy másik gyereket – mert az megölte a kutyáját -, a többiekről alig tudunk meg valamit, de a legtöbben intézetben nőttek fel, mindig is számkivetettek voltak, és valamiért a projekt kiagyalói úgy gondolták, nem szedik egymást darabokra három nap után. Mivel gyakran váltunk idősíkot és ugrunk előre és hátra térben és időben, nem mindig tudjuk, kivel mi történt, de történetünk elején és végén a szomorú tekintetű és képű, hallgatag Montét és fent, az űrben született kislányát látjuk, a többiek szép lassan eltűntek, meghaltak, beleértve az őket tanulmányozó őrült tudósnőt.
Na, nálam vele bicsaklott meg igazán a film. Aminek mellesleg tényleg remek hangulata van, nem akar mindenáron igazi űrhajósfilm lenni, de egy olyan világot épít fel, ami a maga furcsa, kissé retro külsejével a saját keretein belül hihető és átélhető. Remek ötlet a természetesen szintén allegória önfenntartó komposztált biokert – igen, az a mesterséges édenkert, az újrakezdés szimbóluma – és sok minden más, ugyanakkor kifejezetten visszataszító a doktornő alakja. Aki a testnedvek megszállottja, és aki a tökéletes embert akarja megteremteni a társadalom söpredékéből, és ezért nem átall eljátszani a különböző módon beszerzett nedvekkel. Juliette Binoche nagyszerű színésznő, de maga a szerep is egyfajta karikatúra – legalábbis annak érződik, pedig a rendezőnő biztosan nem annak szánta -, Binoche pedig erősen túljátssza a karaktert, és nem segít az sem, hogy a nyilvánvalóan franciából fordított angol párbeszédek tökéletesen élettelenek és mesterkéltek.
És minden, amit a doktornő tesz, sőt, minden, amit az összes többi szereplő is tesz a meglehetősen passzív főhős kivételével, egyrészt meglehetősen visszataszító, másrészt sokszor teljesen logikátlan, a szaggatott történetmesélés és időszerkezet pedig csak felerősíti az érzést, hogy egy meglehetősen öncélú filmes kísérletet nézünk, ahol a nagyon nagy szavak mögött nem mindig van igazi tartalom. Vagy ha mégis van, az erősen közhely ízű, mert bizony nem Claire Denis az első és egyetlen rendező és úgy általában, művész, aki az emberi kegyetlenség természetéről, az újrakezdés lehetőségéről és a tudás határairól elmélkedik a nagyközönség előtt. Ami pedig szegény Robert Pattinsont illeti, aki nem akart mást, mint egy híres francia rendezővel játszani, látszik rajta, hogy tudja, hogy egy félrecsúszott történet rabja lett, a játéka majdnem értékelhetetlen, mert a sztori és nyilván a rendezőnő sem hagyták, hogy itt bármit tényleg eljátsszon.
Akkor látszik egyedül felszabadultnak, amikor a lányát alakító kislánnyal játszik, aki valójában a legjobb barátja kisgyereke, merthogy az eredeti baba csak sírt és sírt, ha kézbe vették, és a barát gyereke a legelső lépéseit a kamera előtt tette meg, ami be is került a kész filmbe.
Értékelés: 5/10
