Brit bűnügyi sorozatokból, méghozzá kiváló brit bűnügyi sorozatokból most már jó pár éve, sőt évtizede olyan hatalmas a túlkínálat, hogy valamit nagyon kell tudnia a szóban forgó alkotásnak, hogy a néző választása épp arra essen. A 2010 és 2019 között öt évadon át futott Luther esetében – ahogy az ugyanabban az évben indult Sherlockéban is – ez a plusz a címszereplő figurában keresendő. Mert hiába komorabb a szokásosnál a széria hangulata, hiába vannak benne a megszokottnál kegyetlenebb bűntények (a legtöbbször rafinált sorozatgyilkosok szadista cselekményei), illetve hiába nem félnek az alkotók feláldozni több fontos karaktert is az évadok folyamán, mindezt vagy ehhez hasonlót már biztos sokszor látott a néző ebben a műfajban.

A Luther vonzerejét tehát John Luther londoni rendőrnyomozó figurája, illetve az őt életre keltő Idris Elba jelenti. És ami igazán megkapó főhősünkben, az az esendősége, a hivatásos rendőrhöz képest szokatlan bűnös mivolta, amit a színész abszolút átélhetően hoz, így a karakter úgy válik szimpatikussá, hogy egyszer sem mentjük fel botlásaiért.

És ami miatt még olyan könnyű kapcsolódni a hőshöz, az az a tény, hogy igazi elveszett lélek, akit egyszerre csodálunk és sajnálunk. Mivel ő is szinte mindenhez érzelmekkel közelít, nem nehéz felkelteni a nézői azonosulás érzelmét magunkban, miközben véres kalandjait nézzük.

A legkiemelkedőbb szál ebből a szempontból persze az Alice nevű vonzó pszichopata gyilkoshoz (Ruth Wilson) fűződő, vonzáson és taszításon egyszerre alapuló viszonya.

Mivel ezt a cselekményszálat az alkotók a korábbiakban kiválóan kidolgozták és bonyolították, a rajongók minden bizonnyal annak örültek volna a legjobban, ha ez a vonal folytatódik az öt évad utánra kanyarított nagyjátékfilmben, de mivel Ruth Wilson nem volt ott a szereplőgárdában, mindez csak vágyálom maradt. A Luther: A lemenő napot ennek ellenére is nagy várakozás előzte meg, a színésznő helyett ráadásul Elba mellé olyan sztárokat sikerült megszerezni, mint Andy Serkis vagy Cynthia Erivo (aki már bizonyított korábban bűnügyi sorozatban, lásd A kívülállót).

Ahogy azonban arra már talán Ruth Wilson hiányából, illetve az Alice-hez kötődő cselekményszál hanyagolásából is következtethettünk, az ezúttal a Netflixnek dolgozó alkotók

nem a rajongókat akarták kényeztetni

kedvenc nyomozójuk nagy visszatérésével. A Luther: A lemenő napot látva egyértelmű a szándék: nem kizárólag a korábbi nézőket, hanem minél több nézőt be akartak vonni. Emiatt viszont az új film több ponton is eltér a korábban megszokottaktól.

Az első elem, amivel minden bizonnyal az volt a cél, hogy minél szélesebb közönségre „lőjenek”, az a korábbiakhoz képest szokatlanul sok akciójelenet. A Luthert mint sorozatot sosem az akciókért szerettük, inkább a hangulatért és a színészi játékért; s miközben utóbbi két pontban most sincs hiba, a cselekményt kicsit eluralják a nyomozós részek helyett domináló akciójelenetek – ami már csak azért is fura kicsit, mivel hősünk annak ellenére sem nyúl szinte sose lőfegyverhez, hogy nem riad vissza az erőszaktól.

A jó hír viszont, hogy emiatt szerencsére egyáltalán nem sérül a karakterhűség. Szokatlan ugyan, hogy Luthert ennyit látjuk akciózni, de a szóban forgó jelenetek úgy vannak megírva, hogy abszolút belefér a figura jellemébe minden, amit látunk. Amit viszont már megsínylett a film, az az, hogy vélhetően szintén a minél nagyobb közönség bevonzása érdekében

A cselekmény azon részét, hogy Luther ezúttal egy olyan sorozatgyilkosra vadászik, aki az online térben állít csapdát az áldozatainak, hiszen ma már szinte minden ember az interneten éli az életét, kifejezetten jól eltalálták az alkotók, így sikerrel igazították hozzá a karaktert a modern kor kihívásaihoz (annak ellenére, hogy ő természetesen továbbra is szigorúan offline maradt). Maga a „vadászat” azonban úgy zajlik le, ahogy azt már nagyon sokszor láthattuk.

Ennek köszönhetően A lemenő napnak kifejezetten ostoba részei is vannak: a börtönből szökős jelenetsor például nemcsak teljesen hiteltelen (a mai biztonsági körülmények között totál életszerűtlen egy ilyen klasszikus szökés, ahogy a főhőst segítő börtönőrök motivációja sem világos), de bántóan sematikus is. Ehhez hasonlóan nincs sok köszönet a főgonoszhoz kapcsolódó nagy fináléban sem. Az Andy Serkis által lenyűgözően gusztustalannak ábrázolt figura rémtettei kifejezetten kreatívra sikeredtek (időnként már-már Bosch képeit idézik a karakter megálmodta horrorjelenetek), a forgatókönyv egészére azonban sajnos az abszolút fantáziátlanság a jellemző.

Korábban sokat lehetett hallani róla, hogy A lemenő nap minden bizonnyal a lezárása lesz John Luther kalandjainak (az alkotók vélhetően már korábban is le akarták volna zárni a szériát; erre utal legalábbis, hogy míg az első évadok pár évente érkeztek, az ötödiket mintha csak muszájból, a rajongók kedvéért forgatták volna le, négyéves kihagyással). Ehhez képest a már említett, nem túl izmos finálé után kapunk még egy epilógust, ami alapján akár még folytatni is lehetne kedvencünk történetét.

Igény mindenesetre volna rá, mert ezen a búcsún nem ártana szépíteni egy kicsit.