Az amúgy jó képességű rendezőnek számító Dexter Fletcher (Eddie, a sas, Bohém rapszódia, Rocketman) filmjében már az elejétől nem működik a dolog, mivel sajnálatos módon a félrecastingolás tipikus esete forog fenn. Ana de Armas persze csodás titkos ügynök volt a Nincs idő meghalniban (abban a tíz percben, amíg a vásznon volt), és Chris Evans is többször bizonyította már, hogy több mint egy szép test és egy szép arc (akár a Snowpiercer – Túlélők viadalában, akár a Tőrbe ejtve cinikus f*szfejeként).

A sztori szerint ugyanis a két főhős, Sadie és Cole a washingtoni termelői piacon találkoznak, ahol a férfi a saját maga és családja által megtermelt portékát árulja. A valódi identitását gondosan titkoló nő és a főhős között először szóváltás alakul ki, majd mégis együtt töltenek egy napot, egy estét, majd az egész éjszakát is, hogy egy fatális véletlen miatt a velejéig romantikus Cole újdonsült szerelme után induljon Londonba, ahol rögtön el is rabolják, mert összekeverik egy Adószedő nevű kémmel – mint hamarosan kiderül, Sadie-vel magával.

A sztori sok helyről ismerős lehet, Hitchcock Észak-északnyugatjától kezdve a Tom Cruise – Cameron Diaz-féle Kéjjel-nappalon át a Kém, aki dobott engemig, és tényleg mindig nagyon vicces és/vagy feszültséggel teli, amikor azt figyelhetjük a vásznon, ahogy egy mit sem sejtő civil belekeveredik egy nemzetközi kémmizériába. A Ghosted viszont (a címre nincs megfelelő magyar kifejezés, azt takarja, amikor egy alakuló párkapcsolatban az egyik fél magyarázat nélkül váratlanul megszakít minden kapcsolatot a másikkal, azaz szellemmé válik a számára – a szerk.) sajnos

csak részleteiben működik,

az összkép kifejezetten zavarba ejtő lett.

Ezek a részletek például az olyan mellékkarakterek, mint Tate Donované és Amy Sedarisé, akik a főhős szüleit alakítják, bűbájosan és nagyon szerethetően; de nagyon viccesek az olyan sztárcameók is, mint Anthony Mackie, John Cho, Sebastian Stan vagy Ryan Reynolds megjelenése a legváratlanabb és legvalószínűtlenebb helyzetekben. Kifejezetten jól kitalálták ezenkívül Evans figuráját (De Armasé sajna nem több egydimenziós kliséhalmaznál), és parádésak a legjobb screwball comedyket idéző, általában a legádázabb akciók kellős közepébe komponált civódások is a két központi karakter között.

Na de akkor mi lehet a probléma? A már említett félrecastingolás mellett elsősorban az, hogy hiába játszottak együtt korábban két filmben is (a már említett Tőrbe ejtvében és a Ghostedhoz hasonlóan nem túl jól sikerült A szürke emberben), De Armas és Evans között egyszerűen nem működik a kémia. Hiába sulykolja folyamatosan több jelenetben is a többi karakter, hogy mennyire izzik közöttük a levegő, meg hogy szinte vágni lehet a szexuális feszültséget stb., a vásznon ebből semmi sem látszik; akkor már Cole és családtagjai között jobban érzékelhető bármi kémia.

Nagyon rossz ezenkívül a film ritmusa: persze nem a feszesre vágott, valóban látványos és izgalmas akciójelenetekre gondolunk, hanem arra, hogy a felvezetés vagy félórát vesz igénybe, és ezen idő alatt szinte imázsfilmszerűen ismerjük meg a két kezdő helyszín, Washington és London szépségeit. Hibádzik továbbá a képi világ is:

olyan szívderítően, édeskésen színes és steril, mint egy Hallmark-filmé, amely érzést tovább erősít a romantikus alaptéma is.

A forgatókönyvre nem mondhatjuk élből, hogy csapnivaló, hiszen kiváló ötlet volt a szerepek felcserélése (mármint hogy ezúttal nem a férfi, hanem a nő a veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekkel farkasszemet néző akcióhős), és jól vannak megírva a párbeszédek és a legtöbb fordulat is, de egy idő után az az érzésünk támad, hogy

hogy ki tud nagyobbat dobni – a rendező pedig az alapanyag alapján nem tudta eldönteni, hogy hangulatos Hitchcock-utánérzést vagy egy, a Kingsmanhez és A gyilkos járathoz hasonló, dögös zenékre felhúzott, túltolt, kaotikus őrületet forgasson.

A Ghosted alkotói szemmel láthatóan nem tudják, hol a határ, és egy-egy viccet addig ismételgetnek, amíg filmjük szinte paródiává válik, ahogy a túl direkt zenehasználat is csak elsőre frappáns, sokadjára már fárasztó (lásd például a Last Night, az Are You Gonna Be My Girl vagy a Taxman aláfestő zeneként való alkalmazását). Ez utóbbi ugyan apróságnak tűnhet, de kiválóan kifejezi, hogy a produkció alkotóinak mennyire nincs ízlésük, stílusuk és arányérzékük – az egyik etalonként használt Hitchcocktól eltérően például.

Hogy egy innen-onnan összelopkodott kliséhalmazból is lehet a tökéleteshez közelítő alkotást létrehozni, arra számtalan példát láthattunk már a filmtörténelemben (elég akár Quentin Tarantinóra gondolni), és könnyen lehet, hogy a Ghosted kis módosításokkal szuper vagy legalább szórakoztató kis film lehetett volna, de ahhoz egy határozottabb rendező és legalább kettővel kevesebb forgatókönyvíró kellett volna.

Vagy valaki, aki belopózik a vágószobába, és úgy vágja össze a filmet, hogy az egységes legyen, és ne essen szét darabjaira.