Van valami komikus abban, hogy semmi sem sokkolja úgy a nézőt a képernyőn vagy a mozivásznon, mint egy-egy meztelen férfitest felvillanása. Mármint teljes, pőre valójában – a férfi nemiszervvel együtt. Folyhat vér, törhetnek csontok, halmozódhatnak hullahegyek, de ha előkerül egy pénisz, arra biztosan felfigyelünk.
A Fehér Lótusz új évada ismét elővette a kérdést: vajon miért számít még mindig tabunak a férfi nemiszerv a tévében és filmben? Az HBO-sorozat mindhárom évadában feltűnik legalább egy – és sosem marad visszhang nélkül. A legutóbbi esetben Tim Ratliff, a milliomos apa (Jason Isaacs) villantott, amikor reggelihez ülve ijedtében a fejéhez kapott: a fürdőköpenye épp akkor nyílt szét. Korábban a fia, Saxon (Patrick Schwarzenegger) pózolt pucéran az öccse előtt, egy másik jelenetben pedig Vlad, az orosz oligarchacsemete produkált egy emlékezetes helikopterezést a thaiföldi luxusrezort vendégeinek szórakoztatására.
Az egyik esetben nevetség tárgya, a másikban agresszív dominanciaharc kelléke, a harmadikban egy túlnőtt prosztó komikus performansza. Egyvalami közös: a férfitest meztelensége esemény, nem sima háttér.
Hogy Hollywood viszonya a péniszhez minimum ambivalens, azt nem mi állapítjuk meg először.
„A történetmesélő mozi eszményi férfitestét csak akkor vehetjük komolyan, ha nem látjuk annak szó szerinti valóságát”
– írja Peter Lehman Running Scared című könyvében. A filmesztéta három kategóriába sorolja a férfitagok megjelenítését: (1) nevetség tárgya, (2) idealizált, de többnyire eltakarva ábrázolt csodálat tárgya, vagy (3) melodramatikus kellék – például holttesthez vagy betegséghez kapcsolódóan. A közös nevező: ritkán valódi. A Fehér lótusz jeleneteiben sem a színészek saját testét látjuk, hanem protézist.
(Tegyünk egy mulatságos lábjegyzetet, mert kivételek azért akadnak. Willem Dafoe például testdublőrt kapott az Antikrisztus című Lars von Trier-filmhez, mert az alkotók szerint az ő valós testrésze annyira „elvonná a figyelmet”, hogy azt már nem lehetne dramaturgiailag kontrollálni.)
Lehman érvelése szerint ez a konzekvens szemérmesség nemcsak elfedi, hanem meg is erősíti a férfitesthez társított hatalmat. Mert miközben kultúránk nyakig ül a fallikus szimbólumokban – rakéták, felhőkarcolók, olajfúró tornyok, gyorsvasutak és kéziszerszámok mindenütt – a tényleges, biológiai pénisz látványa továbbra is kényelmetlen.
És ha mégis felbukkan, akkor jön vele a zavar, a nevetségesség vagy a kiszolgáltatottság.
Nem mintha a női meztelenség nem hordozhatna hasonló jelentést. A Kegyelem fajtái című filmben három női főszereplő is meztelenül jelenik meg – minden alkalommal akkor, amikor teljesen sebezhetőek. A különbség, hogy a női testet a média már régen és alaposan kizsigerelte. A férfitest ehhez képest még mindig – kulturálisan is – kevésbé gyakorolt.
Ahogy Lehman megjegyzi az Amerikai dzsigoló kapcsán: a férfi, aki megmutatkozik, már nem uralkodik. A test nem fegyver, hanem célpont. Paul Schrader filmje máig nyugtalanító, és nem csak Richard Gere meztelensége miatt, de azért is, mert a végén nem a férfi menti meg a nőt, hanem a nő húzza ki a férfit a bajból – egy olyan férfit, aki testileg már felfedte magát, és ezzel el is vesztette a domináns pozícióját.
Volt idő, amikor az HBO-sorozatokban a női test pusztán díszlet volt. Meg hát ne hazudjunk, többnyire ma is az. A Maffiózókban a Bada Bing! bár szolgált helyszínül stratégiai megbeszélésekhez, miközben a rúdtáncosok pedig vizuális aláfestést adtak. A Trónok harca szintén előszeretettel használta a westerosi örömlányokat díszletként.
Ma már ez nem egészen így van. A Sárkányok házát egyesek épp azért kritizálták, mert több „kard” volt benne, mint „hüvely”. Az Eufória fiúöltözőjének jelenetei szintén új egyensúlyokat keresnek – bár az internet mégis Sydney Sweeney GIF-jeit kapta fel.
Mike White sorozata, a Fehér lótusz szisztematikusan bontja le a maszkulin identitás közhelyeit. Hol mulatságosan, hol fájdalmasan. De mindvégig provokatívan. Mert abban a kultúrában, ahol a nők vetkőztetése rutin, talán tényleg kijár a férfiaknak is néhány másodperc pucérság.
