A párhuzam pedig A metál csendje (kritikánk itt olvasható) és a CODA között nem ér véget a központi problematikánál, azaz a siketségnél, hiszen abban is egyeznek, hogy

mindkét műben egy-egy kívülálló karakter kerül bele a siketek világába,

ami nem kevés kihívást jelent mindegyik érintettnek. Csak míg a Riz Ahmed-filmben a főhős egyik napról a másikra maga süketül meg, és friss siketként nem találja a helyét az új szituációban és új sorstársai körében, addig a CODA-ban egy halló tinédzserlányt ismerhetünk meg, akinek mindkét szülője és a bátyja is siket.

Filmünk azonban A metál csendje mellett sokkal közelebbi kapcsolatot ápol egy másik alkotással, mivel a 2015-ben a magyar mozikban is bemutatott A Bélier család című francia vígjáték remake-je. Amikor először lehetett hallani róla, hogy az idei Sundance-en a zsűri nagydíját (és a közönségdíjat, továbbá a legjobb rendezőnek és a legjobb színészgárdának járó elismerést) egy olyan filmdráma nyerte, amit egy komédia alapján forgattak, sokan gondolhatták, hogy az amerikai újra alkotói afféle könnyes-borongós tipikus Sundance-filmet csináltak a vicces alapanyagból – valami olyasmit, aminek itt láthatjuk a paródiáját.

legalábbis eleinte, hiszen vígjátékként kezdődik. Megtartották például azt a pikáns poént is, amikor a 17 éves halló lánynak kell tolmácsolni a nemibeteg-gondozóban az orvos és a csúnya gombás fertőzést kapott szülei között. Sőt: a remake-ben még meg is fejelték az eredeti humorát, és egy másik jelenetben megeresztenek egy konkrét fingós poént is (ami egyébként meglepő módon kifejezetten vicces, és egyáltalán nem otromba).

A CODA azonban fura hibrid, mivel a komikus kezdés után körülbelül a felénél mégiscsak átvált drámába. Miközben az eredeti francia mű színtiszta vígjáték volt, komolyabb központi problémával és a végén könnyekig megható pillanatokkal, addig a remake behoz a korábbiak mellé egy súlyosabb, a család mindennapi megélhetését érintő szálat is. A Bélier család hősei ugyanis gazdálkodók voltak, a CODA középpontjában álló Rossiék viszont halászatból élnek, és mikor a felvásárlók egyre jobban szorongatják őket, és egyre rosszabb feltételeket biztosítanak a számukra, úgy döntenek, hogy a saját lábukra állnak, és önálló vállalkozást indítanak – amelyben, csak hogy még nagyobb legyen rajta a nyomás, száz százalékban számítanak a halló főhősnő, az említett 17 éves Ruby segítségére is.

Igaz, eleinte itt is számítanak a kampányban a kamaszlányra, de később az apa maga mondja azt, hogy megoldják nélküle. Ehhez hasonló plusz konfliktus az amerikai filmben, hogy Ruby nélkülözhetetlensége miatt a bátyja mellőzve érzi magát, ezért megharagszik rá.

Na nem mintha a lánynak nem lenne ezen kívül is elég gondja, hiszen a fő konfliktust egyébként az szolgáltatja, hogy mikor az iskolai kórusba belépve kiderül, hogy tehetséges énekes (annyira, hogy a tanára azt szeretné, ha egy zeneművészeti főiskolán tanulna tovább), minden korábbinál jobban meg kell osztania magát a saját élete és saját vágyai, illetve a családja segítése és a szülei elvárásai között – hiszen egyedüli hallóként a mindennapi életben, a munkában, a halászatban, minden fronton számítanak rá. És nagyon úgy tűnik, hogy ez eddig volt tartható, mivel az éneklés is egész embert kívánna. Rubynak tehát választania kell.

A korábban a Locke & Key – Kulcs a zárját című netflixes sorozatban (kritikánk itt olvasható) látott fiatal színésznő, Emilia Jones

hihetetlen természetességgel és kitűnő keresetlenséggel jeleníti meg

a minden irányba kilógó, egyik csoportba sem igazán tartozó kamaszlányt (az iskolában csúfolják siket szülei miatt, családtagjai között viszont halló mivolta okán nem találja a helyét), akinek e mellett a nem kicsiny identitásválság mellett kell a tinédzserek szokásos problémáival is megküzdenie (például az első szerelemmel).

Hogy nemcsak hallóként, de kiváló énekesként Ruby mennyire kilóg a családjából, azt rendkívül érzékletesen mutatja be az a jelenet, amikor az iskolai koncertre, ahol a lány is fellép, eljönnek a szülei és a bátyja is, de mivel egy hangot sem hallanak az egészből, egy idő után unatkozni kezdenek, és jelnyelven elkezdik megtárgyalni, hogy mi legyen aznap a vacsora. Azt pedig, hogy az elsőre emiatt talán bunkónak tűnő szülők mégis mit érezhetnek, mi magunk is azonnal megtapasztalhatjuk, mivel Ruby szólója alatt az alkotók leveszik a hangot, és mi is ugyanazt halljuk, mint a siket családtagok: semmit.

Mindez ugyanígy szerepelt az eredeti műben is, de a CODA alkotói még jobban ráerősítenek Ruby családjának hátrányos helyzetére, és van egy olyan szívszorító mozzanat is, amikor megpróbálnak együtt tapsolni a közönséggel a zene ritmusára, de természetesen nem sikerül nekik. Van ezenkívül még egy apró, de annál beszédesebb eltérés A Bélier családhoz képest: abban a főhősnő a koncerten egy olyan dalt adott elő (és énekelt el később külön siket apjának is), ami arról szól, hogy egy férfi és egy nő nagyon szeretik egymást. Itt viszont az első szinten szerelmes számként működő dal a szövege miatt Ruby és szülei kapcsolatára is vonatkoztatható – így amikor az apa megkérdezi a lányát, hogy miről is szól, ő azt mondja neki, hogy egy olyan emberről, akinek szüksége van a másikra.

A CODA tehát nagyon jól használja az alapanyagot, és itt-ott próbálja még tovább is fejleszteni egy kicsit (az említett finomságokon kívül olyan további apróságokkal, mint a cím, ami a főhősnőre vonatkozó rövidítésen kívül egy, a témához passzoló zenei szakkifejezést is takar, vagy a vizsgadalul választott Joni Mitchell-számmal, amelyben Ruby azt énekli, hogy mindkét oldalról látja a felhőket), de az a legnagyobb problémája, mint például a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek alapján készült Scorsese-filmnek, A téglának: hogy alapvetően egyetlen jó ötlet sem a sajátja, amit látunk benne. Nézői szempontból pedig mindez azt jelenti, hogy

aki már látta A Bélier családot, annak nem lesz olyan hatalmas élmény,

hiszen tényleg ugyanazt meséli el újra: egy szívhez szóló felnövekvéstörténetet a saját utunk megtalálásáról és a szülők kezének elengedéséről, csak egy olyan főhőssel a középpontban, akinél mindez speciális helyzete miatt még sűrítettebben, még felfokozottabban jelenik meg. De igazából nincs ezzel semmi gond, hiszen a remake-nek köszönhetően még többen ismerhetik meg ezt a történetet – és nem csak egy szép sztori, a bármilyen kisebbségekkel szembeni érzékenyítés is ráfér ma a világra.