Az angol írónő 2016-os (2017-ben magyarul is megjelent) regénye a viktoriánus Londonba és Essexbe kalauzol, a gótikus regények modorában, csak kísértethistória helyett egy tengeri szörnyhöz kapcsolódó rejtélyt kapunk – és még annyi minden mást is. Az 1890-es évek elején járunk, és egy frissen megözvegyült fiatal nőt ismerhetünk meg, Cora Seaborne-t, akit házasságuk alatt szadista férje folyamatosan bántalmazott, így a férfi halálát hatalmas felszabadulásként éli meg.

A traumatikus emlékeket idéző londoni otthonból nem sokkal a temetés után el is utazik vidékre, a szocialista és a feminista eszméket egyaránt fontosnak tartó házvezetőnőjével, Marthával és 9 év körüli, furcsán viselkedő kisfiával, Francisszel (ha létezett volna rá szó és diagnózis, a gyereket valószínűleg Asperger-szindrómásnak nevezték volna).

Mivel a nőt nagyon érdeklik a természettudományok, különösen az őslények, és meggyőződése, hogy a helybeliek körében terjedő rémtörténeteknek van racionális magyarázata, elhatározza, hogy felkutatja és azonosítja az essexi kígyót (véleménye szerint egy, az őskorból afféle darwini zsákutcaként itt ragadt, az evolúciót elkerülő állatról lehet szó). Barátai közvetítésével hősnőnk megismerkedik a kígyótámadások epicentrumában, egy Aldwinter nevű kikötővároskában élő plébánossal, Will Ransome-mal és családjával.

A férfi, annak ellenére, hogy egyházi ember, minden erejével próbálja meggyőzni a nyáját arról, hogy semmiféle tengeri szörny nem létezik, és hogy babonaság azt hinni: az essexi kígyó a bűneik miatt ragadja el a helyieket. Cora és Will között szoros, élénk vitára, szövetségre, barátságra és férfi-nő vonzalomra egyszerre épülő kapcsolat alakul ki, miközben a nőt londoni ismerőse, a korábban a férjét kezelő tehetséges fiatal orvos, Luke Garrett is ostromolja. De sokkal többről van itt szó, mint hogy az asszonynak választania kell a hit és a tudomány embere között, hiszen

Az essexi kígyó világában hit és tudomány vígan megfér egymás mellett

– hiszen a pap az egyik legfelvilágosultabb figura a karakterek közül.

A Sarah Perry által elénk tárt történet rendkívül gazdag és összetett, és sokkal bonyolultabb egyszerű szerelmi sztorinál. Hősein keresztül az írónő nemcsak azt mutatja be csodaszépen, milyen sokféle formája létezhet a szeretetnek (szadista, baráti, leszbikus, elvtársi, viszonzatlan, lángoló, szenvedélyes, hitvesi – na és persze ott van Isten szeretete), de korrajznak is kiváló: miközben a Mary Anning őslénykutató nyomdokain járó Cora Seaborne és a marxi gondolatokat a maguk tisztaságában magáénak valló Martha figurájában igazi feminista ikonokat állít elénk, felfedi, hogy a viktoriánus Anglia sokkal több volt nagy bajuszú, cilinderes uraknál, fűzőbe kényszerített asszonyoknál és képmutatásnál.

Perry – a kígyó alakját egyszerre használva a bűnbe esés szimbólumaként és valódi izgalmakat jelentő szörnyfiguraként – feltárja a korabeli társadalom problémáit, oly módon, hogy folyamatosan cselekvő hősein keresztül rögtön a megoldást is megmutatja.

Mindez a könyv alapján most bemutatott hatrészes sorozatban sajnos csak színes kis érdekesség marad a fő vonalat jelentő szerelmi sztori és a tengeri rém rejtélye mellett,

ahogy egy kicsit elsikkadnak a középponti szerelmi szálat kísérő egyéb viszonyok is (a regényt át- meg átszövik a valószínűtlenebbnél valószínűtlenebb kapcsolatok, például Cora kisfia és a lelkész felesége között).

Annak ellenére, hogy az alkotóknak lett volna idejük (6-szor 50 percük) visszaadni a könyv gazdagságát és összetettségét, inkább

egy szörnymesével feldobott szimpla szerelmi történetet faragtak belőle,

szépen lezárt, lekerekített befejezéssel (az eredeti csodálatos, többértelmű zárómondata helyett), és egy olyan erkölcsös fordulattal a végén, ami teljesen ellentmond Perry regénye végkicsengésének.

Nem az a baj, hogy a széria alkotói megváltoztatták a történéseket, hanem hogy azt változtatták meg, ahogy a hősök éreznek, hogy milyen lelkiállapotba kerültek. Egy adaptáció esetében természetes, hogy sok minden elvész az eredeti műből, itt is kidobtak és összevontak események mellett még karaktereket is, de a sűrítésnek pont ezt a részét profin végezte Anna Symon forgatókönyvíró-executive producer és Clio Barnard rendező. Csak ha a lényeg, a mondanivaló vész el, az tud fájni, és jelen esetben sajnos ez történt.

A sorozatverzió így is igényesen megvalósított adaptáció, amelynek megvannak a maga szépségei: elsősorban a színészi játék – a már említett főszereplők, Claire Danes és Tom Hiddleston mellett a Luke Garrettet alakító Frank Dillane is remekel, ahogy a pap feleségét játszó Clémence Poésy is emlékezetes – és a zöld színre épülő színszimbolika kiemelkedő. Nagyon jó a széria hangulata is, látszik, hogy inkább erre mentek rá a sokféle érdekes történés helyett – ezért viszont mindenhol, ahol a könyv izgalmas volt, a sorozat kicsit lapos és érdektelen,

így csak kicsivel sikerül túllépnie egy jól sikerült illusztráció színvonalát.