Az elmúlt öt-hat évben kész dömpingjét figyelhettük meg a történelmi közegbe helyezett, nők közötti szerelmet ábrázoló filmeknek (erről a jelenségről ebben a cikkünkben írtunk korábban), de a tucatnyinál is több alkotás közül három még sokkal szorosabb viszonyban áll egymással. Az időben is közel, 2019-ben, illetve 2020-ban bemutatott művek hasonló korszakban (a XVIII. század legvégén, illetve a XIX. század közepén) játszódnak, Nyugat-Európában, illetve Amerika keleti partján.

A francia Portré a lángoló fiatal lányról (2019), az amerikai Világunk ez után (The World to Come, 2020) és a brit Ammonita (2020) egyaránt olyan nőket mutat be, akik

miközben a szóban forgó filmek a korabeli asszonyi sorsról is érvényes gondolatokat fogalmaznak meg.

A Céline Sciamma, Mona Fastvold és Francis Lee alkotásaiban megjelenő leszbikus nők a korukat megelőző, önmegvalósító, a férfiaktól önálló vagy legalábbis önállóságra törekvő figurák, igazi feminista hősök – a(z ébredező) leszbikus identitás így ezekben a filmekben egyenlővé válik a feminizmussal és az önálló, azaz nem a férfiaktól függő női identitással (ezért nem a férfi tekintetet kiszolgáló mozzanat ezúttal az esetenként kifejezetten explicit módon ábrázolt leszbikus szex sem, hanem az egymáshoz vonzódó nők szerelmének sokszorosan megalapozott kiteljesedése).

S miközben a felsorolt jellemzők mellett a személyes nézőpontja ellenére is a cselekmény hátteréül választott kíméletlen tájhoz igazított látszólagos szenvtelenséget megvalósító, szikár Világunk ez után csupán egyetlen további motívumában (egy gyerek elvesztése) mutat rokonságot az HBO GO-ra nemrégiben felkerült Ammonitával,

az Ammonita és a Portré a lángoló fiatal lányról között ennél jóval szorosabb a kapcsolat.

Kifejezetten feltűnő az alaphelyzet egyezése: míg a francia műben a szép nemes lányról titokban portrét festeni érkező festőnő társalkodónőnek adja ki magát, hogy küldetése titokban maradjon, addig az angol alkotásban a Kate Winslet által alakított őslénykutató, az egykor valóban élt Mary Anningről mintázott karakter botcsinálta gardedámmá kényszerül avanzsálni, amikor az általa fellelt fosszíliákat megvásároló gazdag úr jó pénzért cserébe a gondjaira bízza gyengélkedő (valójában depressziós) feleségét, amíg ő részt vesz egy több hétig tartó feltáráson.

A Portré a lángoló fiatal lányról és az Ammonita is egy-egy, a világtól elzárt szigeten játszódik, és a vad tenger mindkét filmben fontos szimbólumává válik a főhősnők között támadó megzabolázhatatlan érzelmeknek. Az alkotók hasonló módon ábrázolják a szerelmesek közül az önállóbb, nem férjezett női karaktereket: Marianne és Mary egyaránt önellátók, azaz dolgoznak, saját maguk tartják el magukat és családjukat, sőt, esetenként nehéz fizikai munkát végeznek, és az olyan szokásaikban is hasonlítanak a férfiakhoz, mint a dohányzás.

A további apróbb motívumegyezések (a végső katarzis mindkét műben egy múzeumban érkezik, ahol a főhősnők először képeket nézegetnek) mellett a Portré...-ban és az Ammonitában is különös jelentőségre tesz szert a jéghideg tengerben való fürdőzés aktusa – csak épp ellenkező előjellel. Miközben Sciamma alkotásában a zárdából frissen kikerült Héloïse szabadságvágyát szimbolizálja, Francis Lee-ében pont azt fejezi ki, hogy a később Mary szerelmévé váló Charlotte-nak (Saoirse Ronan) ebben is alá kell vetnie magát férje akaratának, aki kötelező programmá tette számára a fürdőkúrát.

Később azonban itt is pozitív előjelet kap az elsőre kellemetlennek tűnő élmény, hiszen Charlotte-nak a hideg tengeri fürdő okozta súlyos meghűlése lesz az, ami összehozza a két nőt. Az ápolást követő egymásra találást a színszimbolikával is szépen hangsúlyozzák az alkotók. A női helyett a férfi princípiumokat megvalósító Mary öltözködésében addig is a már megszületésük pillanatában (sőt: azelőtt) a fiúkhoz kapcsolt kék szín dominált, ezt követően azonban az addig csecsemője elvesztése miatt a gyász feketéjét hordó Charlotte is kékben jelenik meg.

A színszimbolikán túlmenően az Ammonitára egyebekben is jellemző, hogy nagyon kevés szóval, sőt, gyakran

szavak nélkül mond el rengeteget.

Erre az egyik legjobb példa rögtön a nyitójelenet, amelyben egy alávetett helyzetben látható nőt, egy takarítónőt láthatunk, majd kiderül, hogy az alantas munkát végző asszony egy múzeumban dolgozik, ahol az egyik kiállított tárgyon is ékesen látható a különbség a férfiak és a nők között. A pompás őslénykövület címkéjén az azt feltáró Mary neve csak a megtalálónál szerepelhet, a „bemutatja” sorban természetesen egy férfi neve olvasható. Azaz hiába a tudományos eredmények és az évekig tartó kemény munka, még egy tudósnő is csak az alsóbbrendű pozíciót érdemelte ki, amit beszédesen fogalmaz meg a takarítónő sorsával való párhuzam néma bemutatása.

Szintén nagyon jelentőségteljes az a képsor, amely a később szeretőkké váló Mary és Charlotte első együttlétét előlegezi meg. Az első óvatosabb, majd a későbbi, sokkal expicitebb szexjelenet előtt már kapunk egy kvázi-szexjelenetet, amelyben szex helyett egy nehezen kiásható kőzettel való közös tusakodás fejezi ki a két nő egymás iránti vágyakozását (ami alatt még az aktust kísérő nyögéseket is hallhatunk). De ugyanígy, szavak nélkül vagy nagyon kevés szóval fogalmazódik meg Mary és megkeseredett anyja kapcsolata, illetve Charlotte és elhidegült, autoriter férje viszonya (bármiféle további magyarázat nélkül mond el mindent, ahogy a férfi a nő helyett rendel az étteremben),

De ha a cselekmény során később egyértelműen is kimondanak vagy megmutatnak valamit, a sokat sejtető utalásokból és célzásokból addigra már rég tudni lehet (abból például, hogy milyen tartózkodóan és bizalmatlanul viselkedik Mary a gyógybalzsamot áruló nővel, világos, hogy valaha viszonyuk volt, azaz a főhősnő leszbikus). A tartózkodó és bizalmatlan viselkedés pedig mindenki mással szemben is jellemző a központi karakterre, így Mary figurája egészen hasonlatossá válik az őt megformáló Kate Winslet közelmúltbeli másik szerepéhez, az Easttowni rejtélyek című kiváló sorozatban (kritikánk itt) megjelenő Mare-hez.

Mary ugyanolyan, már-már betegesen zárkózott, nehéz természet, mint Mare. Nagyon nehezen enged közel magához bárkit, az udvariatlanságig kemény és határozott, szinte bántóan önfejű, és az Ammonita további nagy erénye az eddigieken kívül, hogy a főhősnő ezen a jellemvonásán a végére sem változtat. Egy konformistább filmben az átélt szerelem hatására a központi karakter minden bizonnyal megváltozna, meglágyulna, jellemfejlődésen menne át, de itt mozdíthatatlan marad. És ezzel képez csodálatos ellentétet és párhuzamot egyszerre Charlotte jellemváltozása, pontosabban jellem-visszaváltozása, hiszen a nőnek csak látszólag fejlődik a jelleme:

valójában csak visszaváltozik azzá a vidám és szellemes asszonnyá, aki depressziója előtt volt.

Az HBO GO kínálatába történt felkerülése előtt a filmet Örök lenyomat magyar címmel már meg lehetett nézni az Apple TV-n. Ami nemcsak azért jobb címválasztás, mert a magyar nézők jó részének fogalma sincs róla, hogy mit jelent az ’ammonita’ szó, hanem azért is, mert

nagyon szépen kifejezi azt is,

milyen megmásíthatatlan, megalkuvást nem ismerő és mozdulatlan Mary jelleme, mintha csak maga is egy kövület lenne – és hogy Charlotte (aki filmvégi apró gesztusával és sorsdöntő ajánlatával egyaránt a legtöbbet adta és adná a nőnek, akit szeret) ennek ellenére szerelmével örök nyomot hagyott rajta.

Beköltözött a magas kultúra a SZESSÖN próbatermébe. Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész mesélt a zenélés és az írás kapcsolatáról, hogy például Tinódi Lantos Sebestyén volt az első magyar slammer. Végül megpróbálkozott minden idők egyik legvitatottabb dobosának dobtémájával is.