Amikor két hete bombaként robbant a hír, hogy titokban oknyomozó dokumentumfilm-sorozat készült Hollywood egyik legnagyobb ismert botrányáról, és nyilvánosságra hozták az Allen kontra Farrow előzetesét, az alapján félő volt, hogy egy Woody Allen ellenében, Mia és Dylan Farrow oldalán a végletekig elfogult alkotásról van szó. Mivel azonban a filmesek három évig dolgoztak a produkción, és állítólag vadonatúj, korábban sosem látott bizonyítékokat tártak fel, volt egy halvány esély arra, hogy nem ez lesz a helyzet.

Nos, aki azt remélte, végre kiderül az igazság a MeToo mozgalom legellentmondásosabb ügyében,

keserveset fog csalódni.

Az Allen kontra Farrow ugyanis kísérletet sem tesz arra, hogy – ahogy az két oknyomozó dokumentumfilmestől elvárható lenne – megpróbálja felfejteni és bemutatni az igazságot. Kirby Dick és Amy Ziering (akiket The Invisible War című 2012-es, az amerikai hadsereg berkein belül elkövetett nemierőszak-hullámról szóló dokumentumfilmjükért Oscar-díjra jelöltek) kizárólag Mia és Dylan Farrow igazságát mutatja be.

Az Allen kontra Farrow olyan szinten elfogult, hogy a rengeteg megszólaló között nincs egy sem, aki a molesztálással vádolt Woody Allen pártján foglalna állást. Kizárólag olyanok szólalnak meg a kamera előtt, akik meg vannak győződve a rendező bűnösségéről és a két nő igazáról. A direktor molesztálási botránya a mai napig rendkívül gyakori téma a sajtóban, így pontosan lehet tudni, hogy vannak olyanok, akik hisznek Allen ártatlanságában – például örökbefogadott fia, Moses Farrow, aki 2018-ban nyílt levélben védte meg az apját (és aki nem mellesleg fontos szemtanú az ügyben, csak éppen nem az anya és lánya oldalán).

Woody Allen maga egyébként rögtön a négyrészes sorozat első epizódjának bemutatását követően közleményben szögezte le, hogy a filmesek őt és feleségét (Mia Farrow egykori adoptált lányát), Soon-Yi Prevint kevesebb, mint két hónapja keresték meg, és alig kaptak rá időt, hogy válaszoljanak. Ahogy az fentebb már szerepelt, az Allen kontra Farrow három éven át készült, tehát az alkotóknak éppenséggel lett volna idejük győzködni a másik felet, hogy vállalják a szembesítést – csak nyilván eszük ágában sem volt.

A „hallgattassék meg a másik fél is!” elve így a sorozatban csak annyiban jelenik meg, hogy időnként bevágnak archív felvételeket a rendezőről, amikor egy-egy tévéműsorban vagy a híradóban nyilatkozott még a múltban az 1992-ben történt ügyről, ezenkívül elhangzik néhány szemelvény tavaly megjelent (azóta magyarul is olvasható) memoárja, az Apropó nélkül hangoskönyvverziójából. Amivel csak annyi a probléma, hogy mivel nem Allen maga, hanem a filmesek válogatták az idézeteket, nyilvánvalóan teljesen önkényesen tették, másrészt egyértelműen nagyobb hatása van valaminek, amit az érintett fél könnyes szemmel, közelről a kamerába mond el, mint egy távoli, testetlen hangnak.

És ez még mindig csak a kisebb baj a filmesek eljárásával – a nagyobb az, hogy ahogy mindezt előadják, az

olyan szinten manipulatív, hogy az már fáj.

Egy inzertben például a következő, felháborítónak szánt tényt közlik: Woody Allen 2019-es filmje, az Egy esős nap New Yorkban több mint 22 millió dolláros bevételt hozott világszerte. Csak azt felejtik el közölni, hogy ez hatalmas bukás, hiszen az alkotás büdzséje 25 millió dollár volt, és Allennek úgy kellett visszaperelnie művét az Amazon Studiostól, hogy saját költségen bemutathassa, a cég ugyanis – épp a MeToo mozgalomban újból fellángolt ügy és a Farrow-ék folyamatos kampányolása hatására kialakult botrány miatt – nem volt hajlandó bemutatni.

Egy másik alkalommal pedig azt próbálják elhitetni, hogy szegény Mia Farrow, miután szétmentek Woody Allennel, és lement a molesztálási botránnyal körített gyermekelhelyezési per is (amelyben Farrow javára döntöttek), kénytelen volt Európában, Írországban filmet forgatni, mert a rendező elérte, hogy ne dolgozhasson többet Amerikában. Ennek a nyilvánvaló hazugságnak a megcáfolásához elég megnézni a színésznő filmográfiáját az IMDb-n, ahol azt láthatjuk, hogy a kilencvenes évek közepén valóban játszott két ír produkcióban, az 1994-es Vígözvegyekben és az 1996-os Angela Mooney megint meghalban, de a kettő között is forgatott amerikai filmet (Miami rapszódia), ahogy utána is rendszeresen szerepelt amerikai művekben.

Woody Allennek sosem volt akkora hatalma, hogy az összes nagy stúdiónak az Egyesült Államokban odaszólhatott volna, hogy a kedvéért ne kössenek szerződést az exével.

A legmélyebbre azonban akkor süllyednek az Allen kontra Farrow készítői, amikor bemutatnak egy olyan levelet, amelyben a sztárpár másik örökbefogadott gyermeke, a már említett Moses ír arról, mennyire mélyen megveti a férfit azért, amit a testvérével tett.

A szóban forgó levelet az akkor mindössze 14 éves fiú az anyja nyomására írta, és (ahogy arról a már szintén említett esszéjében is vallott) ezt a dolgot bánja a legjobban egész életében. Az adott epizód végén ugyan egy inzertben kiírják, hogy Moses később visszavonta a levelet – de ez körülbelül akkora hatással ér fel, mint egy rózsapatron pukkanása egy bomba robbanásához képest. Ezenkívül az is rendkívül visszatetsző megoldás, hogy amikor a felnőtt Dylan újból feleleveníti a sorozat kedvéért a vele történteket, azt figyelhetjük perceken át (nem túlzás!), hogy még most is remeg a karja. De nemcsak megemlítik egy félmondatban, hanem felhívják rá a figyelmet, megmutatják, majd újból felhozzák, és erről beszélnek pár percig – nem a történtekről, a remegésről.

Ilyen szintű torzítások után pedig nagyon nehéz fenntartások nélkül kezelni a sorozat fajsúlyosabb állításait. Korábban sosem látott bizonyítékok feltárása alatt a filmesek minden bizonnyal azt értették, hogy beleásták magukat az 1992-es molesztálási ügy két hivatal által is indított vizsgálatának több ezer oldalas dokumentációjába, és ízekre szedték. Mivel minden rendszerben emberek dolgoznak, nyilvánvalóan mindenben lehet hibát találni: itt például az a filmesek egyik fő állítása, hogy mielőtt a connecticuti hatóságok által felkért klinika szakemberei azt a döntést hozták, hogy Dylan Farrow nem mond igazat, amikor molesztálással vádolja az apját, túl sokszor, összesen kilencszer hallgatták meg a gyereket – de ha csak egyszer hallgatták volna meg, mielőtt ugyanerre a döntésre jutnak, akkor azt meg valószínűleg túl kevésnek találták volna.

A készítők ezenkívül megnézették az annak idején Mia Farrow által az állítólagosan molesztált gyerekkel több napon át készített videós tanúvallomást (többek közt emiatt merült fel, hogy az anya betanította a gyerekének a molesztálásról szóló beszámolót) több szakértővel is, akik hitelesnek tartották – de mivel az Allen kontra Farrow-ban minden azt a célt szolgálja, hogy Farrow-ék történetét hitelesítse, elég nehéz elhinni, hogy nem találtak volna ugyanennyi szakértőt arra, hogy nem hiteles a kislány vallomása.

Csak az a MeToo utáni időben nem lett volna olyan népszerű téma – és úgy tűnik, a szexuális zaklatásokra specializálódott Kirby Dick és Amy Ziering (a már említett The Invisible War mellett On the Record című tavalyi dokujuk a hiphopmogul Russell Simmons elleni zaklatási vádakról szól, de Dick Ziering nélkül forgatott már az egyházon belüli pedofíliáról is) ezúttal a gombhoz keresett kabátot.

Az Allen kontra Farrow alkotóinak állítólag az volt a céljuk, hogy lerántsák a leplet arról, hogy a szenzációhajhász főcímekkel ellentétben mik zajlottak valójában a kulisszák mögött ebben az egyszerre szomorú és gyomorforgató ügyben. A legnagyobb szakmai hibát viszont ott követik el, hogy éppen a szenzációhajhászás érdekében egyetlen egész estés dokumentumfilm helyett négy egyre hosszabb epizódban mesélik el a történteket. Miközben az első rész még csak pár perccel lépi túl az egyórás játékidőt, addig a negyedik már 73 perces – amit semmi sem indokol, mivel az anyag belefért volna egyszer másfél órába is.

Egészen undorító és átlátszó gesztus volt szerializálni ezt a történetet (így ugyanis egyetlen alkalom helyett négyszer lehet leültetni a nézőket a képernyők elé), ráadásul az alkotóknak egy esetben volt pofájuk még cliffhangert is betenni két epizód közé. A játékidőt pedig úgy próbálják kitölteni, hogy a lényeg, azaz a molesztálási ügy mellett kapunk egy csomó felesleges, már ismert részletet a szereplők munkásságáról (mármint Woody Allen és Mia Farrow filmjeiről), de olyan szinten, hogy komplett elemzést hallhatunk például a Manhattanről. A teljesen felesleges negyedik epizódban pedig még a MeToo történéseit is összefoglalják azon nézők számára, akik az elmúlt három évet egy másik bolygón töltötték.

Amiről viszont nem esik szó a sorozatban, az az, hogy Mia Farrow közeli jó barátja Roman Polanskinak, aki maga sem tagadja, hogy egykor megerőszakolt egy 13 éves lányt. Sőt: a színésznő még tanúskodott is egy becsületsértési perben a rendező oldalán. Ahogy az is kimarad a tények közül, hogy attól eltérően, hogy Woody Allen ellen sosem emeltek vádat, Farrow John nevű testvére jogerősen elítélt gyerekmolesztáló – s miközben saját élményeik hatására Dylan és Mia Farrow a MeToo élharcosai lettek, egyszer sem nyilvánították ki az együttérzésüket John Farrow áldozatai mellett.

És nem hallani arról sem (pontosabban csak egy bejátszás erejéig, és utána a Farrow család tagjai kvázi le is hazugozzák Mosest), hogy Soon-Yi és Moses

nem apjukat, hanem Mia Farrow-t vádolják azzal, hogy gyerekkorukban folyamatosan fizikailag bántalmazta őket.

Az utolsó epizód végén az Allen kontra Farrow-ban mindezt úgy tálalják egy inzertben, hogy kettejükön kívül egyik gyermeke sem támadja ezzel a színésznőt – csak azt hallgatják el, hogy hárman már nem is tudnák: tucatnyi örökbefogadott gyereke közül kettő öngyilkosságot követett el, egy pedig önpusztító életmódja miatt mindössze 35 évesen elszegényedve halt meg, AIDS-betegség következtében. Amikor tehát a szériában arról hallunk, milyen csodálatos anya Mia Farrow, hát vannak kétségeink. És amikor Dylan azt állítja, évtizedek óta egyetlen ember miatt pokol az élete, egyáltalán nem vagyunk biztosak benne, hogy az az apja.

És végül szinte már komikus módon az sem hangzik el, hogy Farrow-ék vádaskodásának hatására Woody Allen mára a filmvilág páriájává vált: amerikai színész már nem sok van, aki hajlandó vele dolgozni, öt projektre szóló érvényes szerződését még úgy is felbontotta vele az Amazon, hogy ezért súlyos fájdalomdíjat kellett kifizetniük a számára, már említett önéletrajzi írására pedig alig talált kiadót. Az egykor ünnepelt művésznek tehát teljesen lenullázódott a karrierje. Egy több mint négyórás dokumentumfilm-sorozatban ilyen engesztelhetetlenül nekimenni anélkül, hogy valóban új, lényegi információkat tárnának fel, pontosan annyi értelme van, ahogy azt a címben írtuk.

Aki nem ismeri az ügy részleteit, itt olvashat róla egy nagyon alapos összefoglalót a kronológiával és az ok-okozatisággal, háttérelemzéssel együtt.

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.